Birkakergetés

Reykjaréttir

Életemben már másodszor mentünk birkát kergetni, Gunna sógornőm családi kapcsolatai révén. Azért ez jelez valamiféle szenioritást, amitől lehet, hogy lassanként megijedek.
Korán indultunk, annyira, hogy a pékség még nyitva sem volt, amikor elmentem kenyérért. Az üvegajtón át megláttam a péket a sötétben, ahogy rendezgeti a frissen sült cipókat, mosolyogtam rá, ő meg integetett, hogy menjenk be a hátsó kapun. Kaptam isteni finom forró kenyeret, még mellé azt is mondta magyarul, hogy szeretlek. Azt mondta, akkor tanulta ezt a szót, amikor interneten keresgélt magának feleségnek valót. Egyből jól indult a reggel.
Felvettük Petit, merthogy hármasban indultunk neki a birkászásnak, aztán kiautóztunk a Reykjaréttir nevű válogató karámhoz, amit 1881-ben építettek lávából és mohából, nagyon szépre sikerült. 9-re értünk oda, már javában zajlott a bárány-szortírozás.
Ennek az előzménye, hogy a nyárra szabadon engedett nyájat egy-két hét alatt fokozatosan egy nagy gyűjtőkarámba terelik, a teljesség igénye nélkül. Tehát mindig van olyan állat, ami elkószál messzire, vagy túl magasra kapaszkodik a hegyoldalon, ezeket télire kint hagyják, aztán vagy túlélnek, vagy nem.
A válogatás napján először beterelik a birkákat a karám közepébe, aminek a szélén egymástól elválasztott rekeszekben várják őket a gazdáik.

Minden birkának van egy száma, a szám alapján lehet tudni, hogy melyik rekeszbe való. A kunszt az, hogy a halálra rémült, folyton izgő-mozgó birkák fülén el tudd olvasni a számot, és aztán meg is tudd fogni azt, amelyiknek jó a száma (ennek a legjobb technikája az, hogy ráülsz a bárányra, és megragadod a két szarvát). Aztán jön a küzdés, amikor el kell vonszolni a tajtékozó-toporzékoló párát gazdája rekeszéig.

Egy ugróbajnok története dióhéjban

Idén én kevésbé, de Einar és Peti azért strapálták magukat és fogtak is jópár birkát.
Mire az összes állat a helyére kerül, eltelik vagy három-négy óra. Ezután a parasztok hazaterelik a nyájat kutyákkal, lovakkal, emberekkel, traktorokkal, ki hogyan.
A nap elsősorban nem a munkáról szól, talán ez lehet az évben az izlandi kistermelők leglazább napja. Előkerül a sör, még a laposüveg is, szóval akad, akit a bárány húz, és nem fordítva. A legtöbben ezt az alkalmat egy nagycsaládi eseménynek tekintik, ide nyugodtan meg lehet hívni a távoli ismeretségeket és pereputtyukat a rizikófaktor nélkül, hogy azok leöntenék kólával az új kanapét. Itt a csevej szinte fontosabb, mint a munka. Ilyenkor lehet menő gyapjúpulcsit villantani a legújabb kötésmintákkal, régi barátságokat feleleveníteni, rokoni kapcsolatokat ápolni. Még a valahai mezőgazdasági miniszter is eljött, látogatása tényleg csak ez utóbbi tevékenységekre szorítkozott. A karám közepében az idő előrehaladtával egyre több az ember, egyre kevesebb a birka, és az egész átalakul egy állófogadás szerű, kavargó, kissé káoszos rendezvénnyé.

Gyapjúpulcsik virtuóz mintákkal

Fanney és Hafsteinn

A parasztok a segítséget a csomagtartóban rögtönzött terülj asztalkámmal hálálják meg. Később aztán mindenkinek a saját portáján báránylevesre is megvendégelik azokat, akik még a nyáj hazahajtásában is segédkeztek, ekkor már bevállalva a kanapéra kerülő kólát is.

Én idén inkább fotóztam, mint válogattam, itt láthatjátok a legjobb képeimet, és egy kis videót is, ízelítőül.

Hjólandi, azaz biciklin

A bicajszerelő műhely

Annyira menő Reykjavíkban biciklizni, főleg, ha a belvárosában élsz. Egyre több a bicajos és a bicikliút, és most már egy civil szervezet is alakult, akik ingyenes alkatrészeket és segítséget nyújtanak hetente kétszer a biciklijüket szerelni vágyóknak, teljesen ingyen. Az is jó, hogy pont a mi utcánkban vannak :-) Ezeket a csávókat meg kell zabálni, széplelkű kerékpár-fanatikusok, akik a szabadidejüket a biciklizés népszerűsítésére szánják, mindannyiunk javára.
Át is mentünk hozzájuk vasárnap, hogy kicsit feltupírozzuk Bjössi régi bringáját, amit jelenleg Peti, egy magyar srác használ. A szolgáltatásokért cserébe alkatrészekkel vagy önkéntes munkával lehet fizetni. Einar jófej volt, és épített ennek az egyesületnek egy kerékgumi-tartót a régi kerítésünk deszkáiból.

Einar kerékgumi-tárolója

Itt Izlandon divat, hogy ugyanannyi, esetleg több autó van egy családban, mint nagykorú. Az is divat, hogy még a sarki hotdogért is autóval járnak. Ezt rossz időben persze meg lehet érteni - ami kb az év 3oo napja - na de jóidőben? Vétek.
Szóval nagyon fontos a biciklizés terjesztése. Idén nyáron a turisták is rákaptak a kerékpár kölcsönzésre, ez a legjobb módja Reykjavík felfedezésének. Viszont Izland Reykjavíkon kívüli részein csak kisebb utakon illendő bringázni, biztonsági okokból. Sajnos az Izland-látogatók között vannak szép számmal olyan balgák is, akik az egyes út mentén málhával telerakott gépeken bicikliznek. Ez borzasztó veszélyes mind az ő, mind az autósok számára, ki is szoktam akadni ekkora felelőtlenségen. Más európai ország legforgalmasabb autóútján szerintem nem jutna eszükbe biciklizni, nem tudom, miért hiszik, hogy Izlandon majd nem lesz akkora a forgalom (mondom, több autó van itt, mint ember...).

Peti és Einar nyerget szerelnek

Itt a városban mi is biciklivel nyomjuk, még rosszidőben is, végülis jobb így, mint gyalog. Egész nyáron egy biciklitároló építésén munkálkodtunk, ami majd sokkal élvezetesebbé teszi a napi többszöri be- és kitolatást a kertünkből (mindjárt kész :-). Na meg vízálló és lopásálló is lesz remélhetőleg. Itt is lopnak biciklit, természetesen. Főleg hétvégeken, amikor csomó részeg bulizik a belvárosban és spórolni akarnak a taxin, aztán elfelejtik, hogy melyik háztól vették kölcsön a bicajt.

A kedvenc bicajos útvonalam a Grottához, egy világítótoronyhoz vezet a belvárostól nem messze, az ő képével búcsúzom mára.

Szivárvány

A nappalink ablakából

Pár napig Reykjavíkban ideális szivárvány-időjárás volt, bágyadt, puha, simogató őszi napsütéssel és gyenge záporral, ami aztán fantasztikus szivárványokat produkált.
Tegnapra meg beköszöntött a tél: 5 fok, szélvihar. Lélekben még nagyon nem vagyok felkészülve rá, de nincs mese, előbb-utóbb már úgysem fog feltűnni.

Történelmi pillanat koronázta a mai napomat: Einar azt mondta, hogy fázik! Ezt nem hallom tőle gyakran, főleg nem hallottam gyakran az elmúlt három évben (amikor Indiában éltünk ugyebár). Meg is beszéltük (megint), hogy költözni kéne... :-)

Bálnalesen

Reykjavík leglátványosabb épületei balról jobbra: 1. irodaházak kék tornyai, 2. Perlan ("A Gyöngy") világoskék forgó üvegkupolája, 3. Hallgrímskirkja (Izland legnagyobb temploma), 4. a Harpa (=hárfa) kék üveghasábja közvetlenül a tengerparton a kép jobb szélén (a Művészetek Palotája izlandi megfelelője)

A kis romantikus halászhajónk

Már ciki volt, hogy három és fél év Izland után még mindig nem láttam bálnát. Mindig érdekelt a bálnanézés, de itt Reykjavíkban ez olyan, mint Magyarországon a Hortobágy-túra meg a Margitsziget körüli nyáresti hajókázás, csak a turisták csinálják. Azért elmentem bálnát nézni, kétszer is. Az első nagyon szakszerű volt, nagy hajóval, szuper idegenvezetővel, láttunk is csomó bálnát és sok újat tudtam meg a Faxaflói-öböl élővilágáról. Ide Peti, a szuperjófej magyar srác hívott meg.
Az első jó élményen felbuzdulva másodszorra is mentem, ezúttal egy kis izlandi halászhajóval. Itt a fogadtatás abszolút izlandi volt: senki oda se vetett egyetlen szót sem a szerencsétlen turistáknak, akik minden hullámra azt hitték, hogy az a bálna. Aztán persze mindenkinek leesett, hogy mit kell nézni. Ez az út is tetszett, mert egy igazi halászhajóval volt, résekkel az oldalában, vetődve a hullámokon.
Csak erről a második alkalomról vannak képeim, az első bálnanézésen túlságosan lefoglaltak a bálnák, a méltóságteljes mozgásukkal. Bálnát szánt szándékkal nem fényképeztem, mert nem valami fotogének, és  idő sincs rá: csak pár másodpercre mutatják a hátukat, amíg levegőt vesznek. Így be kell érnetek  a halászhajó és Reykjavík látképével a Faxaflói-öbölből.

Vestmannaeyjar

Szombaton volt az idei nyár utolsó napja, de ezt nem kísérte munkaszüneti nap és nemzeti ünnep, mint a nyár elsö napját szokás (amit ha fúj, ha fagy, minden április 4. csütörtökén ünnepelnek).
Szerencsénk volt, mert péntek-szombaton utaztunk Vestmannaeyjar-ra, és így még sikeresen kifogtuk a jóidőt, sátraztunk és kirándultunk is.

A Vestmannaeyjar egy Izland déli partjaihoz közel eső szigetcsoport sok-sok picike szigettel, amik mind friss (12000 éves vagy még ennél is fiatalabb) tenger alatti vulkánkitörések lévén születtek. A legifjabb tag Surtsey, aki a hatvanas években egy négy éven át tartó kitörés által jött létre. Csak egy szigeten laknak tartósan, ez egyébként a szigetcsoport legnagyobb tagja, és egyben Izland legnagyobb szigete, Heimaey-nek hívják.

Kb négyezer fő él itt jelenleg, de a hetvenes években a létszám felkúszott 5000 fölé is, amikor egy váratlan, 6 hónapon át tartó vulkánkitörés nyomán sokak házát 10-20 m magasan láva temette be. Ezek közül az emberek közül páran elhagyták a szigetet, érthetően.

Nem mondhatni, hogy valami egyszerű idejutni. Ugyebár már önmagában Izland is egy sziget, amelyen lakva engem konkrétan még Reykjavíkban is nagyon zavar a "szigethatás", ami számomra leginkább a bezártságérzetben, világtól való fájdalmas elszigeteltségben és az emberek befelé fordulásában mutatkozik meg. Ez csak mind még erősebb Heimaeyen, ami cserébe legalább csodaszép, és Izland legmelegebb, ámde legszelesebb és legesősebb pontja is.

Szóval, ha valaki erre szeretne jönni, akkor a nyári kikötőből egy negyvenperces, a téli kikötőből egy háromórás óceánjáró kompúton juthat ide, és naponta többször repülő is megy Reykjavíkba.

A madárvilág egészen elképesztő itt, nem is beszélve a fantasztikus - nekem már félelmetes - vulkáni formákról.

Mesébe illő élményeinket fényképekben örökítettük meg, amiket itt láthattok.

Menningarnótt, avagy a kultúra napja

A hömpölygő tömeg

Reykjavíkban is nagy ünnep az augusztus 20-i hétvége: a kultúra napja (illetve éjszakája, mivel "menningar"= a kultúra birtokos esete, "nótt"= éjszaka). Ilyenkor egész álló nap sokszáz program fogadja az idelátogató ezreket. Ez az év egyik azon rendezvénye, amelynek alkalmából - izlandi léptékhez képest - hömpölygő tömeg lepi el a belvárosi utcákat. Azért azt Einarral egyből megállapítottuk, hogy ez a népsűrűség Indiában a "kihalt utca" definíciójához lenne hasonlítható, nem egy fesztiváléhoz :-)


Színház az utcán

Mivel idén már van szép új kerti teraszunk, a család számára itt egy igazi koktélparty volt harapnivalóval és kényelmes székekkel, hogy a sok program közepette legyen hol megpihenni a messzebb lakóknak is.


A család a teraszon (a gyermek Magnús Kári (ejtsd: Magnúsz Káori), ami nagy szelet jelent)

Számomra a nap fénypontja egy építész által vezetett séta volt az istenek negyedében: van egy picike része a belvárosnak, ahol az északi mitológia isteneiről nevezték el az utcákat. De annyira kifinomultan, hogy az egymáshoz képest való elhelyezkedésük az istenek egymáshoz való viszonyát is jelöli. Ilyen negyed egyébként több skandináv városban is van, de Reykjavíkból indult ki az ötlet, természetesen (mondanák az izlandiak, egy hivalkodó mellkihúzás és egy visszafogott köhintés kíséretében).


Séta az istenek negyedében


Egy kovács bemutatója

Láttuk egy kínai tornacsoport bemutatóját, meg mindenféle izgalmas koncertet, utcai színházat, standot, kiállítást. Lejártuk a lábunkat, mert tényleg megérte. Az egyik ékszerbolt gyeptéglázott padlóval dobta fel a megszokott dekorációt, de ez csak egy példa a tucatjával előforduló fantasztikusan modern, ötletes és drága látványosságokra.
A magyarországi augusztus 20-hoz hasonlóan itt is tüzijátékkal zárult e remek igazi nyári nap (14 fok, káprázó napsütés, fogvacogtató, de száraz éjszakával. Ritka kánikula!).


A kínai tornacsoport az újonnan avatott zenei csarnok szabadtéri színpadán