A Kórus

Amióta hazajöttünk Indiából, egyre jobban kiábrándulok Európából, semmi se jó, semmi se tetszik. Főleg az időjárás nem, de mondjuk az inkább Izland számlájára írható: itt ülök a 3 fokban, még mindig a télikabátomat használom, május 27-én. A kaja sem tetszik, de az emberek gondolkodásmódja sem, és az sem, hogy megint én vagyok a "bevándorló". Indiában az "idegen" voltam, na az sokkal jobban ment, mint ez a bevándorlósdi.

És akkor, ebben az érzelmi és intellektuális pusztaságban, itt van A Kórus. 7o fős női kar, magyar karvezetővel, csupa klasszabbnál klasszabb nővel. A hangzásunk azért nem igazán profi, és a szövegtanulással is a kórus nagyrésze hadilábon áll (akik nem kényszerülnek idegen nyelvet használni, ugyebár), de motivációban, ötletekben és csapatszellemben itt nincs hiány.

Az egyik koncertünk után Guðmundánál felejtettem az órámat, így másnap értementem a lakására. Másfél órán át teáztunk, trécseltünk, soha eddig izlandival nem volt ennyire közvetlen baráti viszonyom. Hihetetlen, de megtört a jég. Nekem ez szinte már szürreális érzés, amikor az embernek van egy hús-vér barátja. Legtöbbször a neten "barátkozom", szinte már el is felejtettem, hogy milyen az, ha tényleg ott van mellettem a másik, a szemébe lehet nézni, látni lehet az arcát, csinálni is lehet valamit teljesen közösen.
Múlt hétvégén Ísafjörðurbe mentünk négy napra, hogy az ottani kórusokkal koncertezzünk. Maga az utazás is nagyon kalandos volt, hólánccal meg mentőosztaggal, de aztán csak felverekedtük magunkat Ísóba (Ísafjörður). Én még sosem láttam ilyet, mármint fjordot hóval, nagyon magas hegyekkel körülvéve, meg 16 km-es hegybe vájt alagutat, szóval a táj már önmagában is lenyűgözött. A helyiek mondták, hogy itt két irány létezik: a kifele meg a befele. Mivel a hegyeken keresztbe mászófelszerelés nélkül nem lehet átkelni, és nagy a hó, ezek a települések itt sokszor hetekre el vannak zárva a külvilágtól. Ijesztő is egy kicsit itt lakni, nagyon erős a szél, és van lavinaveszély is, ami el is vitt egy harmad falut pár éve. Az utak sem a legbiztonságosabbak, az alagút építése előtt sokan ott vesztették az életüket, és a reptér leszállópályája is elég abszurd, egy U-kanyart ír le a leszálló repülő. Ezzel együtt szuper hangulata van ennek a helynek.



Nagyon be voltunk táblázva, sok-sok gyakorlással, de leleményes kórusunknak azért jutott idő a "dekurkvöld"-re, amit leginkább szépségápoló-estnek lehetne hívni, na meg egy nagy szombat esti halas vacsorás bulira a helyiekkel. Életem legnagyobb izlandi élményévé nőtte ki magát ez utóbbi, ahol csak azt éreztem, hogy engem itt befogadtak, beillek, tudok hozzátenni a dolgokhoz. Nagy dolog ez.
Azért a realitás talaján maradva azt is meg kell jegyeznem, hogy vannak páran, akik azért rajtam töltik ki a bevándorlók elleni érzéseiket, pl. jól el lettem küldve haza, meg jól kitúrtak a sorból, amikor senki nem látta. Ez egy kicsit olyan, mint a nők elleni - meg mindenféle - erőszak, azt is akkor csinálják, ha nem tudod elhitetni másokkal, hogy tényleg úgy volt.
Ez a kórus azért mégiscsak egy szuper közeg, ahol végre jólérezhetem magam úgy is, ha nem beszélem tökéletesen a nyelvet, ha barna a hajam meg a szemem, és akkor is, ha nem szeretem a bárányhúst meg a szárított halat.

Ágota, a kórus vezetője egy teljes külön ódát megér, annyi energia, lelkesedés, profizmus sugárzik belőle.
Az ísói képeket itt láthatjátok, és néhány videó is fenn van a neten a tavaszi koncertjeinkről.

Enni kell

Hatalmas kihagyás után ismét vonalban vagyok. Még jó is, hogy majd egy éve nem írtam, nagyon gáz sztorik születtek volna ebből az időszakból. Ez az elmúlt év - tavaly júniustól idén májusig - az Indiából Európába visszaköltözés jegyében telt, és hogy mivel járt, azt itt inkább nem kommentálnám. Akit közelebbről érdekel a téma, annak tanácsolom a saját tapasztalatszerzés módszerét.

Öt hónapja vagyunk újra Izlandon, és már kezdünk megérkezni :-) Már az a furcsa, ha kosz van az utcán, és nem az, ha nincs. Odáig még azért nem süllyedtünk, hogy a napsütést tartanánk furcsának. Ellenkezőleg, hősiesen tartjuk magunkat az izlandi bolti paradicsom elleni harcban. Szerintem ezt az árut vétek paradicsomnak titulálni, esetleg a "narancssárga kavics", vagy a "simabőrű mandarin" elnevezést tartanám elfogadhatónak.
Ide is másolok egy képet arról, hogy Indiában a kis pune-i teraszunkon hogyan aszaltuk a paradicsomot, három nap alatt.



Na, de ezek a szép napok már csak emlékek, és most itt a zord északon kapargatjuk a gesztenyét. Eleinte elég nehezen ment, de mostanra kezdünk belerázódni.
Az első kezdeti nehézség a bevásárlás volt. Három év útmenti piacozás után be kellett menjünk a nyugati stílusú szupermarketbe, alig találtuk, hogy melyik a bejárat és melyik a kijárat. A legnagyobb ütköző az volt, hogy Indiában annyira más a kaja, hogy azt hittük, itt éhen fogunk halni. A második probléma az étkek kiválasztásánál jelentkezett, mert fogalmunk se volt a csomagolt termékek nagy részéről, hogy az micsoda. Egyesével kellett végigpásztázni a polcokat, megtapogatni a csomagolást, hogy ja ez a kakaó az meg a liszt. A következő kihívást az árak felderítése jelentette, mert itt Izlandon nem divat rányomtatni a csomagolásra a hasznos kis "Maximum Retail Price" cetlit. Einarnak azért több fogalma volt minderről, mert bár teljesen összevissza, de mégiscsak az anyanyelvén vannak kiírva a dolgok. Még jó, hogy jött a karácsony, mert a sok kajálós buli nélkül nem tudom, hogy éltük volna túl a kezdeti élelemszerzés stresszhatásait.

Igazából így visszatekintve vicces ezt leírni, de tudom, hogy voltak pillanatok, amikor legszívesebben nem ettem volna semmit, csak ne kelljen újra menni a szupermarketbe. Ma már szervezettebben támadjuk be a kajavásárlás témakörét, együtt megyünk, kizárólag csúcsidőn kívül, bevásárlócetlivel. Ha valamit keresni kell, akkor azt nem veszünk. Azt veszünk, amit találunk, és nem idegeskedünk olyan dolgokon, amiket keresni kell, azt csá.

Időközben teljesen fölfejlődtünk az európai konyhaművészetben, és rákapcsoltunk a házi készítésű pizzára. A videón Einar pizzadobáló tehetségét csodálhatjátok meg, amint 5 csajt nyűgöz le házipizzával. Ki hinné, hogy 7 év elteltével sikerült csak felfedezni eme képességét. Remélem, élvezitek a zenei aláfestést is.