Nepál 3. rész

Március 28-29.

Nepálban minden nap a kedvencem! Baró jó. Elárulom, hogy működik ez: reggel felkelés után enyhe szorongás lesz úrrá rajtam, hogy "tegnap milyen baró nap volt és hogy ma már nem is abban a városban vagyunk és tuti szar lesz", aztán minden úgy alakul, hogy szupi jó megint az egész. Bevallom, ebben van egy jó adag rutin a "hogyan utazzunk Ázsiában" többéves gyakorlatból - nem mindig voltunk ilyen könnyeden utazó turisták, dehát ugye a gyakorlat...

Igazából viszont ez nagyrészt annak köszönhető, hogy Nepálban utazni könnyű, olcsó, kedélyes, és sokan csinálják, szóval maga Nepál és a nepáliak abszolút fel vannak készülve az utazók fogadására. Alapvetően az egész nepáli kultúra is sokkal átláthatóbb, érthetőbb, "megközelíthetőbb", mint az indiai.

Reggel jó korán keltünk, és nyakunkba vettük a várost. A reggeli a világ legjobbja volt: egy helyi útszéli étkezdében fogyasztottunk el egy vega burgert sültkrumplival és teával, 135 nepálo rúpiából! Elképzelhetitek, tényleg a lehető legegyszerűbb helyre mentünk, de a kaja és kiszolgálás fenséges volt, meg már elegünk is volt a turistákkal teli flancos helyekből.

A délelőttöt bevásárlásra szenteltük, mert Pathan a nepáli fair-trade boltok fellegvára. Mint általában, először a tibeti menekülttáborba mentünk a 'free Tibet!' életérzés keretében - mindketten nagyon a tibetiek oldalán állunk a Kína-Tibet konfliktusban (Indiában rengeteg az ilyen témájú dokumentumfilm és irodalom), ahol nagyon káprázatos kézműves dolgokat lehet kapni. Igazából semmi nem volt, amit megvettünk volna, de legalább megnéztük, hogyan szövik a szőnyegeket, meg hagytunk egy picike adományt. Aztán felpattantunk egy minibuszra (ez itt a tömegközlekedés módja: adott útvonalon bárhol ki-be lehet szállni), és elbuszoztunk a többi bolthoz. Egy dhakai (Bangladesh) termékeket forgalmazó boltban egy ultramenő banánrostból kötött stólát vettem, most is azzal melengetem magamat :-) De a bangladeshiek egyébként nagyon tudnak szépeket szőni, kötni.

Aztán a nepáli kézművesipar fellegvárai felé vettük az irányt, ahol sajna megintcsak nem találtunk túl sok nekünk valót. A boltok tele vannak nagyon klassz lakberendezési árukkal - ágytakarók, abroszok, párnahuzatok, szőnyegek... De hát ugye nekünk még ágyunk sincs, csak egy matrac, és fogalmunk nincs, hol kötünk ki jövőre, így ilyesmibe egyelőre nem fektetünk. Viszont találtam két isteni gyapjú sapkát meg egy kesztyűt, amit majd egyszer Izlandon szeretnék használatba venni. Einar nagyon fáradt volt, és ezt egy helyi étkezdében kiadós ebéddel kúráltuk ki, ő egy newari (egy Kathmandu-völgyi népcsoport) sült marha fogással és a helyi rizspálinkát evett, én meg végre találtam tofut, ami itt nagyon elterjedt (és finom).

Nekimerészkedtünk egy városnéző sétának, amit utikönyvünk ajánlott - ezeket rendszeresen végigjárjuk, de minden sétán legalább egyszer el is tévedünk. Most sikerült tartani az irányt, és láttunk szépséges newari templomokat meg buddhista emlékhelyeket, és a séta után még volt pár percünk, hogy benézzünk a pathani múzeumba is, ahol az előző napot töltöttük. Nagy örömöre lehetett kapni a kiállításról egy kézikönyvet, úgyhogy most már bárhol is lakom a világban, mindig fellapozhatom, hogy milyen tipikus pózai vannak a hindu meg buddhista istenségeknek.

Aztán este elindultunk Bouddhat felfedezni, egy nagyon jelentős buddhista emlékhelyet, Nepál legnagyobb stupájával. Megérkezve hatalmas tömeg fogadott itt (este 7kor!), a telihold előtti napon mindenki ezerrel járt a stupa körül, akik komolyabban vették a vallást, azok a stupa körül a földön fekve majd felállva és megint lefekve csúsztak körül, a téren ezernyi kis mécsest gyúlt a vallási áhítat jeleként. Nem volt semmi, minket is magával ragadott a tömeg hátizsákostul, úgyhogy köröztünk egyet, mire ki sikerült evickélnünk a szélre.

Másnap (azaz ma) lassan indultunk, és az egész nap csendes sétákkal, alvással és kajálással telt. Felfedeztük helyi igen olcsó és izgalmas tibeti ízeket. Aztán délután eleredt a zápor!!! Október óta nem láttunk esőt, legalábbis én nem, és most ez hatalmas megváltás volt végre. Egész télen száradtunk a hőségben, mint a kóró, meg nyeltük a port, és most megjött a monszun előszele. Normálisan ezután az eső után még van kb egy hónap szünet a monszunig. Ezt az első esőt egyébként elefánt-zápornal is hívják, mert olyan hevesen hullik alá az áldás, hogy tisztára úgy hallatszik, mintha elefántok rohangásznának. Ez már életem harmadik elefánt-esője volt, és változatlanul nagyon élveztem!

Holnap van az utolsó teljes napunk Nepálban...

Nepál 2. rész

Március 24

Kora reggel indítottuk a napot, szívélyes búcsút vettünk kedves farmi házigazdáinktól, és hegynek fel vettük az irányt. Nagyon meredek hegyoldalon kaptattunk felfelé a teljes menetfelszereléssel, ami az én esetemben 12, Einar esetében kb 18 kg-t jelentett. Szerencsére viszonylag hamar feljutottunk a gerincre, és onnan már sokkal kellemesebben lehetett haladni a pakkal a hátunkon a Namobuddha nevű zarándokhely felé. Az úton találkoztunk egy rakat piknikező nepálival, akik a piknikrevaló elemózsia mellé még az erősítőket is képesek voltak felcipelni a hegyre (busszal, de akkor is), hogy bőgethessék Bollywood legmenőbb slágereit, mint pl a Doom2 ‘touch me touch me touch me, kiss me kiss me kiss me’, vagy a ‘sexy lady on the floor’, vagy a ‘Sing is king’ című gyöngyszemek. Ezek a csoportok nagyon szívélyesek voltak velünk, minket is hellyel, meg helyenként rizspálinkával (raksi) is kínáltak, reggeli fél tízkor. A rizspálinka nem volt erős, se ízes, de legalább jót rúgott. Marihuánát is adtak volna, ott a hegy tetején, kerekerdő közepében.

A Namobuddha maga egy stupa, ami annyira népszerű, hogy az egész környezete be van építve boltokkal, és a közelben van egy buddhista monostor is, ami baromi érdekes volt.

A nepáli vendégszeretethez hozzátartozik, hogy a csomagokat simán otthagyhattuk egy helyi boltosnál, aki szemmel tartotta őket arra a két órára, amit a stupa körül és a monostorban töltöttünk, teljesen önzetlenül.

Már dél elmúlt, amikor elégedetten, a sok buddhitsa élménnyel betelve indultunk neki a gyalogútnak Panauti felé (kb 1o km hegynek le ill. síkságon). Utunk során egy völgybe ereszkedtünk, és vagy 3-4 kis falun át tartottunk Panauti felé. A csomag egyre nehezebb volt, egyre lassabban haladtunk, és végül a nyolcadik kilométernél kipurcantunk egy szimpi fa tövében. Ekkor, mint egy isteni csoda, megjelent a helyi buszjárat, ami kb naponta kétszer jön. Felpattantunk, még normál ülőhely is volt, és 1o perc múlva már Panautiban kerestünk boltost, aki megőrizné a csomagjainkat egy órácskára.

Panauti főtere és régi belvároskája gyönyörűszép fekvésű, két folyócska találkozásánál épült, tele szebbnél-szebb fa és tégla pagoda stílusú templommal és faragványokkal díszített házakkal.

Utunk busszal vezetett tovább Bakhtapurba, ahol kerestünk megfelelő szállást. dobtunk egy zuhanyt, és lefeküdtünk aludni éjjeli 8 órakor.

Merthogy Nepálban sötétedés után (18.3o-19.oo) nincs áram, mert nagyokosan eladják a vízenergiából származó áramukat Kínának és Indiának, ők meg gubbasztanak a sötétben, vagy gyertyáznak, vagy megveszik méregdrága pénzen az olajat a maszek generátorukba. Vagy lefekszenek aludni, mi is ezt tettük. Szóval naponta kb éjféltől reggel 9-ig, aztán kb du. egytől hatig van áram, és punktum, Ezután az üzletek bezárnak, az élet megáll, az éttermek is max 9-ig maradnak nyitva, a hotelekben 8-kor ajtózárás van, de 9-ig még be lehet kéredzkedni. Nehéz lehet itt kamasznak lenni.

Talán e tervszerű áramszünetek számunkra legkellemetlenebb hatása az volt, hogy a pénzautomaták is csak a fenti órákban működnek, de persze ezt mi az elején nem tudtuk, így volt néhány szívrohamos óránk, amikor azt hittük, hogy tíz napot a hatvan amcsi dollár készpénzünkből kell megoldanunk.

Bakhtapurban azért nem lehet azt mondani, hogy teljesen megáll az élet sötétedéssel, mert pont ez az idő az, amikor az idősebb korosztály összeül egy kis kornyikálásra a helyi templom tornácán. Nagyon bájosak, ahogy tényleg minden áldott este eldanolják a repertoárt, és persze van cintányéros meg dobos zenei aláfestés is. Ez a kornyika kb 9-ig tart, szóval elég jól tolerálható, az embernek csak arra kell vigyázni, hogy nehogy a szobája ablaka egy templomtornácra nyíljon, mert az kellemetlen.

Március 25

Reggel már nagyon kiváncsiak voltunk erre a Bakhtapurra, úgyhogy a város egyetlen igazi kávét is készítő étkezője után nyakunkba vettük a várost. Ez Nepál szégyene szerintem, hogy hiába van nekik a világ legklasszabb minőségű teája meg kávéja, ahhoz mégis alig lehet hozzájutni vendéglőkben.

Városnéző gyalogtúránkat a város 3 jelentős tere közül a legidősebb, kb 15. századival kezdtük, ami annyira lenyűgözött érdekes szimbolikájával, izgalmas térszerkezetével és buja fafaragásaival, hogy másfél óra elteltével is még a tér sarkán gyönyörködtünk. A túra többi része is hasonlóan sikerült: a turista-kalauz szerint kétórás séta nekünk egy egész napba telt, és szerintem még több időt is simán el tudtunk volna tölteni a gyönyörű fafaragások között.

Szóval egész álló nap fafaragványokat lestünk. Bakhtapur egy döbbenet, pozitív értelemben. Egy egész Nepált megrázó, az épületek felét leromboló 1934-es földrengést is szinte épségben átvészelve, az egész történelmi belváros úgy, ahogy kialakult a 18. századra, úgy tárul a szemünk elé ma is. Az utcarendszer, épületek, fafaragványok mind-mind fantasztikus állapotban maradtak ránk. Ez a város annak idején az Indiát Tibettel összekötő kereskedelmi útvonal fontos állomása volt, és Kathmanduval és Pathannal évszázadokon át versengett, hogy Nepál legjelentősebb városának címét kivívja. Ez ugyan nem sikerült Bakhtapurnak, hiszen 1768-9 óta az egyesített Nepál fővárosa Kathmandu, de legalább ma a legszebben megmaradt és legélvezhetőbb Kathmandu-völgyi tünemény.

Nepálban utazni meglepően egyszerű. Nagyon rá vannak készülve a turisták fogadására, és sokkal versenyképesebb árakon kínálják a kulturális és természeti kincseiket, mint más országok. Az ügynökök, taxisofőrök meg boltosok persze hét bőrt is lehúznának az emberről, de ez a Balatonnál is így van, ehhez nem kell Nepálig jönni.

Viszont az is realitás, hogy a nepáli nép zöme napi két amcsi dollárnál kevesebből éldegél, és ettől valahogy sokkal elfogadhatóbbnak tűnik mindez. Pedig nyomort én még itt nem is láttam, nem úgy, mint Indiában. A szegénység, egyszerűség és a tömegnyomor között hatalmas a különbség.

Március 26

Délelőtt Bakhtapur három múzeumát jártuk be: egy fafaragásost, egy metál-művest és a nemzeti galériát. Mindegyik túl sötét volt ahhoz, hogy a kiállított tárgyakat normálisan látni lehessen, de azért tetszettek. Délután helyi buszjáraton továbbutaztunk Pathanba, ami pár évszázaddal ezelőtt külön város volt, de ma már inkább Kathmandu részeként funkcionál. A középkori főtér nem piskóta, de a helyi fémművesség is világra szól.

Mivel a buszon zötykölődéstől jól elfáradtunk, séta helyett egy kávézó térre néző tetőteraszán néztük a naplemenét egy kancsó tea társaságában. Már említettem az esti órák áramtalan voltát, hát itt Pathanban a helyiek igazán kihasználták a naplemente nyugodt fényeit a nagy sötétség előtt. A téren apraja-nagyja, de tényleg minden korosztály megtalálta a helyét. Szuper volt látni, ahogy az idősebb korosztály üldögél meg énekelget, a gyerekek a téren szaladgálnak meg bicikligumit hajtanak, a fiatalok meg a templomok pagoda-teteje alatt cseverésznek. Minden talpalatnyi hely ki van használva, mégsem tűnik zsúfoltnak, csak élettel telinek.

Március 27

A kedvenc napom! Klassz reggeli után bevásároltunk finom nepáli kávéból, majd bevetettük magunkat a pathani múzeumba. A turistakalauz ide egy-két órát javasol, de engem innen Einar öt óra elteltével tudott csak így-úgy kikunyerálni.

Nepálban sokkal jelentősebb a buddhizmus, mint Indiában, de mindkét országban nagyon jelentős a hinduizmus, és ez nagyon lényeges különbség ill. hasonlóság (plusz különbözőség, hogy Nepálban szinte nincs mohamedán közösség, ami nekem speciel szomorú).

A hindu ikonográfiában az elmúlt két év alatt egészen komoly tudásra tettünk szert, így nekünk minden hindu faragvány egy képeskönyv, tele történettel, szimbolikával, a megszokottól érdekesen eltérő formákkal. Én személy szerint leginkább Nepál Vishnu (a hindu triád egyik istene, a ‘megtartó’ , a Brahma teremtő és a Shiva romboló mellett)-kultuszától vagyok oda: minden sarkon ott egy Vishnu, vagy legalább a kedves neje, Lakshmi (aki a gazdagság istennője), vagy legalább Vishnu társa, Garuda, a félig madár-félig embertestű lény. De ha nem Vishnu, akkor legalább valamelyik inkarnációja: Rama, a tökéletes férj-apa-fiú megtestesítője és a Ramayana hőse, kedves nejével ,Sitával, és kísérőjével, a majomalakú Hanumannal. De ha Rama sem, akkor legalább Krishna van ábrázolva, Vishnu nyolcadik inkarnációja. Mindenkinek és mindennek jelentősége van: a nyugodt Krishna furulyázik, a pajkos Krishna gyerek formájában vajat lop, vagy délceg Helyi Menő Csávóként a szépséges csajok fejét csavargatja.

A haladó szint ott kezdődik, ahol például Garudát, Vishnu kísérőjét Krishna (a nyolcadik inkarnáció) temploma előtt látod, azaz megindul egy ‘mix and match’ játék, ahol mindennek van jelentősége, és minden mindenre hat, és ez nagyon izgalmas, de persze nagyon kuszának is hathat első hallomásra, merthogy az is. Aki a hinduizmusban rendszert keres, az vagy hindu pap, vagy bolond. Elnézést is kérek hindu olvasóimtól, nem akarok sértegetni senkit, de igazából a hinduizmus szó maga is csak egy britek által meghonosított jelző, amit a főként az Indiai szubkontinensen kialakult és Dél-Ázsiában elterjedt hitrendszerre használnak még ma is, jobb gyűjtőnév híján. Persze ezzel nem akarom ezt a kultúrát leszólni, mert mondom, én teljesen ráizgultam erre a mitológiára.

Ami a buddhista ikonográfiát illeti, hát ebben a kezdő-haladó csoportba tartozunk, de ez meg azért érdekes.

A múzeum mindezt az összetett hitrendszert és még ráadásul helyi fémműves technikákat (repoussé, lost wax technique) logikusan, könnyeden magyarázott, rengeteget lehetett tanulni belőle, és a tárgyakat páratlanul szépen helyezték el. Hihetetlen a kontraszt a bakhtapuri és a pathani múzeumok színvonala között, dehát ez a pathani persze egy nemzetközileg összehozott siker, nem helyi, de ez csak hozzáad az értékéhez. Én nem is tudom, mi tetszett benne a legjobban, az egész annyira színvonalas és izgalmas volt.

Nem is maradt túl sok a napból, a hátralevő időben fair trade boltokat kerestünk fel, amik pont bezártak, mire odaértünk. Így szendvicset vacsiztunk egy rőplapda pálya szélén, ahol pont edzés volt, aztán egy kedélyes netcaféban kötöttünk ki.

Folyt. köv.

Nepal

2o március 2o1o

Egy hajszás nap és egy átutazott éjszaka után repültünk Mumbaiból Kathmanduba. Már a gépből kitűnően ráláttunk az összes felhőknél is magasabb Himalaya-csúcsra, szép havasak voltak.

Kathmanduban leszállva aztán egy bájos téglából és fafaragványokból készült, barack-szürke mávánnyal burkolt reptérre érkeztünk, ahol kiadós adminisztráció után hivatalosan is átléptük az országhatárt (megérte igazolványképet vinni magunkkal, mert kérték a vízumhoz).
Igazából nekem eddig Nepál kicsit olyan volt, mint annak idején Izland: tudtam, hogy van, de azt is, hogy bazi messze van, a főváros nevét sem Nepálnak, sem Izlandnak sosem tudtam könnyen megjegyezni (kiskoromban persze), és abszolút semmi de semmi érdeklődésem nem volt a hely iránt. De semmi, komolyan.

Most meg itt ülök a Kathmandu völgyben egy farmon egy igazi izlandival az oldalamon :-). Ezért szeretek baromira korosodni, mert a harmincas kanyarra az embernek már gyülik annyi emléke meg tapasztalata, hogy azokkal simán szembesülni tud, meg simán akár a tök ellenkezője is kiderülhet annak, mint amit korábban gondoltam vagy elterveztem. Merthogy azt én tutira nem terveztem, hogy három év Izland után majd Indában élek, és Nepálban töltöm a szabadságomat.

Pedig itt töltöm. Már a reptéren összehaverkodtunk egy klassz filippino-amerikai párocskával, akikkel együtt taxiztunk be a városközpontba. Közben megtudtuk, hogy egy kétéves uganai önkénteskedés után tartanak éppen hazafelé. Inspiráló ilyen emberekkel találkozni, akik ilyen hosszú időt töltöttek igen kevéske komforttal, valami nagyon hasonlóért, amiért mi is éppen most itt vagyunk.
A taxiban Ugandáról, Indiáról és a forgalomról beszélgettünk, mert úgy adta magát a téma. Indiához képest nudli, de aki ehhez nincsen szokva, annak szívroham minden sarok.

Aztán a szállásra érve összetalálkoztunk egy kanadai genggel, akik már az Everest Base Camp túrájuk fáradalmait pihengették ki pár üveg Everest sör társaságában. Velük jót dumáltunk, sokat tanultunk a tapasztalataikból, lelkesedésükből. Mondjuk engem amúgy az Everest bazira nem vonz, de nemcsak azért nem, mert szerintem gagyi mindig a legnagyobb méretre menni, hanem azért is, mert ma már ez nagyon messze van attól, amit Edmud Hillarz és Tenzig Norgay letett az asztalra akkor felszereléssel és az akkori körülmények közt. Egyébként is sokszor hallom, hogy a csúcson dugó van - hát ki a fene akar ilyen hegyre mászni, ahol a sor lelöki a csúcsról (ja és bazi drága).

Szóval ebből a beszélgetésből számomra hamar kiderült, hogy az Everest Basecamp abszolút nem, de a nepáli túrázás annál inkább izgat.

A délutánt készpénz hajkurászásával és a belváros feltérképezésével töltöttük, mert persze az áramszünet miatt a pánzautomaták nem működtet, de szerencsére estére ez is megoldódott.

Kathmandu sokkal fejlettebb, iparosodottabb, forgalmasabb, turizmus-orientáltabb, mint amilyennek mi szerettük volna látni, de ne essetek kétségbe, így is szupermenő volt. Iseni a feketekávé, főleg India cukros-tejes lötyije után.

Este hullafáradtan tértünk aludni, és örömmel konstatáltuk, hogy Kathmanduban van víznyomás és ez melegvízzel is párosul. Asszem december óta nem volt ilyen eksztatikus zuhany-élményem.


Március 21

Reggel korán ébredtem, valahogy ez Nepállal együtt jár. Nem is baj, mert reggel 7 és 9 között volt áram, így volt internet is, a digitális adatok 15 perc per klikk sebességgel száguldaztak a világból ki és be, szóval kellett az a két óra, mire minden teendőmet sikerült elegyengetni.
Nagyon belefáradtunk a kiadós reggelibe, így utána vissza is tértünk a hotelbe egy újabb kör alvásra. Kathmandu alacsonyabban fekszik (1337 m), mint Darjeeling (kb 24oo m), de esküszöm, úgy kóvályogtunk a magashegységi levegőtől, mint akit baltával vertek fejbe.
Aztán dél felé nyakunkba vettük a várost, a történelmi rész nagyon bejött a sok kis pagodás középkori templommal.
Vettünk sajtot, SAJTOT! Ez a fogalom Punéban ismeretlen, főleg amióta februárban valami drogos banda felrobbantotta a German Bakery-t, az egyetlen helyet, ahol nepáli yak sajtot lehetett kapni (meg egyáltalán, sajtot) az egész városban.
Itt Nepálban olcsó az import áru, be is vásároltunk csokiból is és sajtból is, és még mindig van egy kis vésztartalék (két nap elteltével).

Este Brisco County Juniorral zártuk a fergeteges napot (gyengébbek kedvéért ez egy nagyon vicces sorozat egy amcsi cowboy faszagyerekről). Mert persze most is itt van velünk egy számítógép - én személy szerint sikernek könyvelem el, hogy most csak egyet hoztunk magunkkal, de van valami halovány reménysugár, hogy belejövünk itt a nepáli elszigetelt életbe és legközelebb majd már nem kell a Brisco County Junior. Azért azt megmondom, hogy itten az esték igen eseménytelenek és áramtalanok, szóval kb este hét után az ember szobafogságra van ítélve, vagy egy bárban iszik, vagy esetleg cseveg, ha akad kivel. Persze már időtöltést is eltudnék képzelni, de sajnos ez a jelen egészségügyi állapotomban szigorúan tilos.

Március 22

Reggel még egy utolsó baromi klasszat sétáltunk Kathmanduban, aztán Dél-Keletnek vettük az irányt a helyi buszjárattal. Két átszállás és három óra után meg is érkeztünk egy organikus gazdálkodást folytató tanyára, ahol az utóbbi két éjszakát töltöttük. ez a másfél nap baromi eseménytelen volt itt a farmon, de mint a főnököm sokszor mondja: az igazi találkozásokhoz idő kell, na hát itt van. Reggel hatkor fejtem tehenet, baromira élveztem, aztán tépkedtünk trágyának való használt papírt, ültettünk karfiolt spenóttal felváltva, meg elsétáltunk a közeli falucskába. Nyugis a nepáli parasztélet, és klassz ennyire testközelből megtapasztalni ezt a közösség-orientált kultúrát (ötfős a család, van két 15 éves srác és egy 14 éves lányzó, plusz papa-mama). A közösség-orientáltságból is, meg a rizs plusz lencseszósz plusz túl sós krumpli plusz lötyi tejes-cukros tea egyvelegből is elegendő ennyi idő, úgyhogy holnap tovább is állunk innen, hogy felderítsük a Kathmandu-völgy további szépségeit.