Kreatívkodunk

Egyre több kreatív ötletünk valósul meg, némelyik többéves, még India előttről van. Az egyik ilyen ötlet az idei legnagyobb otthoni munkánk: a kert rendezése. Ez fakivágást, terasz-, homokozó- és biciklitároló építést, bicikli lejáró és lépcső betonozást, plusz új járóburkolatot és kertteleptést jelent. Hosszú és kalandos ez a dolog, de nem mindegyik részén vagyunk magunkra utalva, voltak itt már ácsok, most meg egy betonozó csávó segít be. Az ácsok jól elszabtak néhány dolgot, amiket most mi igyekszünk javítgatni, de azért összességében tényleg segítség volt a munkájuk.

Jelenleg ilyen a mi kis csiribiri vadonatúj teraszkánk:



Aztán egy másik ötéves ötlet volt a cipőpolc, amit egy tipikusan Reykjavík régi negyedeiben használatos fűtőtestből fogunk elkészíteni. Ezek a fűtőtestek 60-80 évesek, így most van egy házfelújítási hullám amiben sokat tesznek közülük utcára. Ennek ellenére nem volt könnyű rálelni a megfelelő méretre és mintázatra. Végül sikerült, a tulaj bele is egyezett, hogy nekünk adja, és most a miénk. Mivel elég nehéz, kocsival vontattuk haza (kb egy km az út, lejtőn felfele). Megtanultuk mi ezt Indiában, hogy hogyan kell kacatot szállítani - kis feltűnést keltve, drukkoltak nekünk a járókelők :-)

101 Reykjavík

101 Reykjavík (=a belváros) végre kezd olyan lenni, mint amilyennek mi szeretnénk. A hároméves kimaradás után nehéz megítélni, hogy ez a nyárnak, vagy valami másnak köszönhető. Az tuti, hogy télen nem ilyen volt.

A változás igazából csak annyi, hogy most már kb 500 m-rel több sétálóutcánk van, persze nagy tiltakozások ellenére az autósok részéről, és csak a nyári turistaszezon időszakára.
Szerintem az autósok tiltakozása egy mélyen kultúrális kérdés. Itt Izlandon a legtöbb településen van egy útvonal, ami lehetőleg a legforgalmasabb, legbentebbi részeken vezet, ez a "rúntur", azaz "kör". Ennek a körnek a bejárása a kedves izlandiak egy részének a kikapcsolódást jelenti, de ezt természetesen nem gyalog teszik meg, hanem lehetőleg a legnagyobb, legzajosabb és legdrágább járművel, amire csak szert tudnak tenni. A rúntur ideje leginkább a hétvége, vagy a munkaidő utáni órák. Ez azt is jelenti, hogy a gyalogosforgalmat beszorítják szűk járdákra, amik még szűkebbek a rúntur mentén parkoló autóktól. Idén nyáron most ettől a nyűgtől szabadultunk meg egy időre, ami azért is nagyon klassz, mert a reykjavíki vásárlóutca egyben a legszélvédettebb és legnaposabb utca is, tehát nem csak vásárolni érdemes ott, hanem sétálni is.
Mi élvezzük is ezeket a nyugodt napokat. A lezárt utcarészletben bolhapiacok, random nyugágyak és függőágyak, virágládák alakultak ki, ezt a fotót például egy kötő-műhely kiállítása inspirálta.



Külön öröm, hogy a helyiek rákaptak a másodkézből vásárolt termékekre. A gazdasági csődnek ez egy szuper következménye, az egy főre eső szemét és az egy főre eső levezetett km-ek száma is kb 30 %óal csökkent a válság alatt. Engem mindig is fullasztott a "vásároljunk nagyobbat, drágábbat és ordenárébbat, mint a szomszéd/barát/családtag" mottó, és most kezd kialakulni egy réteg, akik körében az újrahasznosítás a menő.

Ezekben a változásokban az izlandi kultúra szerintem jobban megmutatkozik. A high-tech sokszor keveredik a lepukkant, kicsit igénytelen, de otthonos megoldásokkal, ami jobban illik az itteni emberek faragatlan, naiv karakteréhez is.

A kisautó története folytatódik...

Mióta meglett a kisautó, jóban vagyunk Sverrir szomszéddal, ami nagy szó ám. Anyósomtól, Fanneytól tudom, hogy Sverrir mindig is egy magának való, zárkózott ember volt, még Fanneynak és Hallának, Fanney húgának sem köszönt soha. Egészen kitüntetettnek érzem magam, hogy én meg bármikor szóba elegyedhetek vele.
A minap ismét összefutottunk Sverrirrel, a házunk előtt, és elkérte a képet, amit róla és az autójáról készítettem. El is küldtem neki iziben, amire ezt a választ kaptam emailben:

Kedves Eszter (a nevem hiba nélkül írva!)

Köszönöm a képet. Nagyon jó kép, látszik, hogy jól fényképezel.
Tagadhatatlanul nagyon örültem a játékautóm megtalálásának, ami 62-63 évig rejtőzködött. Ezek a Tinketoy (márkájú) autók nagyon népszerűek voltak azokban az időkben a kisfiúk körében. Nekem több autóm is volt ettől a gyártótól, de ez volt a legkedvesebb, az úgynevezett "tíz kerekes teherautó", ami tízkerekes katonai járművet jelent. A háború éveiben ezek a teherkocsik gyakoriak voltak az országban, legtöbbször katonák ültek a raktér padján, ami sátorral volt fedve. A háború után a többi katonai járművel együtt ezeket is megvásárolták az izlandiak. Egy ilyen teherautó gyakorta jött a Bjarnarstígurbe (a mi utcánk) látogatóba a 12-es házszámba, ami az én házammal szomszédos. Ebben a házban még több évtizeden keresztül használták a jó erős acélrácsot lábtörlőként, ami eredetileg ennek a kocsinak az elején volt.
Amikor láttam, hogy lebontottátok azt a falat, ahol a játékautó leesett, egyből eszembe jutott, hogy talán az öreg teherautó újra előkerült.
Köszönettel, Sverrir


Ezt a képet találtam arról, hogy hogyan is nézhettek ki ezek az autók élőben

Az eredeti levél szövege így hangzik:

Sæl, Eszter.
Þakka þér kærlega fyrir myndina. Þetta er mjög góð mynd og þú ert greinilega flink í myndatöku.
Mér fannst óneitanlega gaman að hafa aftur upp á gamla leikfangabílnum sem hafði legið þarna í 62 eða 63 ár. Þessir „Tinketoy-bílar“ voru mjög vinsælir hjá strákum á þessum árum. Ég átti fleiri bíla frá þessum framleiðanda en þessi var í sérstöku uppáhaldi, þetta var svo kallaður „tíu-hjóla trukkur“, þ.e. herflutningabíll með tíu hjólum. Á stríðsárunum voru þessir bílar algeng sjón hér á landi og oft sátu þá hermenn á bekkjum aftan á pallinum og þá oftast tjaldað yfir. Eftir stríðið keyptu svo Íslandingar þessa bíla af hernum eins og aðra herbíla. Einn slíkur trukkur kom oft hérna á Bjarnarstíginn, það var fólk sem kom í heimsókn á Bjarnarstíg 12 (húsið við hliðina á mínu). Voldugt stálgrill sem var framan á bílnum var í marga áratugi notað sem útidyramotta fyrir framan Bjarnarstíg 12.
Þegar ég sá að búið var að brjóta niður vegginn þar sem leikfangabíllinn fór niður, datt mér einmitt í hug að kannski væri nú gamli „trukkurinn“ aftur kominn í ljós, enda reyndist svo vera.
Kærar þakkir. Kveðja, Sverrir.

Sverrir, a fal és a játékautó

A faldöngető a romok csúcsán



Sverrir és kisautója


Teraszt építünk a házunk mögé, aminek az előkészítő munkálataiként ki kellett vágnunk az összes korhadó, beteg fánkat (szám szerint ötöt), kiásni azok gyökereit (ebben Einar tüntette ki magát), majd ledönteni két kerítésként szolgáló betonfalat.

Amikor a falat döngette Einar, talált a téglák rései közt egy öreg játékautót. Találgattuk, kié lehetett, de ő nem emlékezett ilyen autóra gyerekkorából. Aztán jött a szomszéd bácsi, érdeklődött, hogy min ügyködünk, aztán mondja, hogy ő mennyit játszott itt gyerekként. Egyből kérdeztük is, hogy nem az ő autója-e, amit találtunk? Dehogynem. Azt az örömöt alig lehet leírni, teljesen odavolt a bácsi, ömlött belőle a szó, hogy ez a kedvenc autója volt, és hogy fájt érte a szíve, hogy várta, hogy végre valaki ledöntse a falat. Kiszámoltuk, csak kb. hatvan évet kellett várnia, és az autó ripsz-ropsz már meg is került.

A Kórus

Amióta hazajöttünk Indiából, egyre jobban kiábrándulok Európából, semmi se jó, semmi se tetszik. Főleg az időjárás nem, de mondjuk az inkább Izland számlájára írható: itt ülök a 3 fokban, még mindig a télikabátomat használom, május 27-én. A kaja sem tetszik, de az emberek gondolkodásmódja sem, és az sem, hogy megint én vagyok a "bevándorló". Indiában az "idegen" voltam, na az sokkal jobban ment, mint ez a bevándorlósdi.

És akkor, ebben az érzelmi és intellektuális pusztaságban, itt van A Kórus. 7o fős női kar, magyar karvezetővel, csupa klasszabbnál klasszabb nővel. A hangzásunk azért nem igazán profi, és a szövegtanulással is a kórus nagyrésze hadilábon áll (akik nem kényszerülnek idegen nyelvet használni, ugyebár), de motivációban, ötletekben és csapatszellemben itt nincs hiány.

Az egyik koncertünk után Guðmundánál felejtettem az órámat, így másnap értementem a lakására. Másfél órán át teáztunk, trécseltünk, soha eddig izlandival nem volt ennyire közvetlen baráti viszonyom. Hihetetlen, de megtört a jég. Nekem ez szinte már szürreális érzés, amikor az embernek van egy hús-vér barátja. Legtöbbször a neten "barátkozom", szinte már el is felejtettem, hogy milyen az, ha tényleg ott van mellettem a másik, a szemébe lehet nézni, látni lehet az arcát, csinálni is lehet valamit teljesen közösen.
Múlt hétvégén Ísafjörðurbe mentünk négy napra, hogy az ottani kórusokkal koncertezzünk. Maga az utazás is nagyon kalandos volt, hólánccal meg mentőosztaggal, de aztán csak felverekedtük magunkat Ísóba (Ísafjörður). Én még sosem láttam ilyet, mármint fjordot hóval, nagyon magas hegyekkel körülvéve, meg 16 km-es hegybe vájt alagutat, szóval a táj már önmagában is lenyűgözött. A helyiek mondták, hogy itt két irány létezik: a kifele meg a befele. Mivel a hegyeken keresztbe mászófelszerelés nélkül nem lehet átkelni, és nagy a hó, ezek a települések itt sokszor hetekre el vannak zárva a külvilágtól. Ijesztő is egy kicsit itt lakni, nagyon erős a szél, és van lavinaveszély is, ami el is vitt egy harmad falut pár éve. Az utak sem a legbiztonságosabbak, az alagút építése előtt sokan ott vesztették az életüket, és a reptér leszállópályája is elég abszurd, egy U-kanyart ír le a leszálló repülő. Ezzel együtt szuper hangulata van ennek a helynek.



Nagyon be voltunk táblázva, sok-sok gyakorlással, de leleményes kórusunknak azért jutott idő a "dekurkvöld"-re, amit leginkább szépségápoló-estnek lehetne hívni, na meg egy nagy szombat esti halas vacsorás bulira a helyiekkel. Életem legnagyobb izlandi élményévé nőtte ki magát ez utóbbi, ahol csak azt éreztem, hogy engem itt befogadtak, beillek, tudok hozzátenni a dolgokhoz. Nagy dolog ez.
Azért a realitás talaján maradva azt is meg kell jegyeznem, hogy vannak páran, akik azért rajtam töltik ki a bevándorlók elleni érzéseiket, pl. jól el lettem küldve haza, meg jól kitúrtak a sorból, amikor senki nem látta. Ez egy kicsit olyan, mint a nők elleni - meg mindenféle - erőszak, azt is akkor csinálják, ha nem tudod elhitetni másokkal, hogy tényleg úgy volt.
Ez a kórus azért mégiscsak egy szuper közeg, ahol végre jólérezhetem magam úgy is, ha nem beszélem tökéletesen a nyelvet, ha barna a hajam meg a szemem, és akkor is, ha nem szeretem a bárányhúst meg a szárított halat.

Ágota, a kórus vezetője egy teljes külön ódát megér, annyi energia, lelkesedés, profizmus sugárzik belőle.
Az ísói képeket itt láthatjátok, és néhány videó is fenn van a neten a tavaszi koncertjeinkről.

Enni kell

Hatalmas kihagyás után ismét vonalban vagyok. Még jó is, hogy majd egy éve nem írtam, nagyon gáz sztorik születtek volna ebből az időszakból. Ez az elmúlt év - tavaly júniustól idén májusig - az Indiából Európába visszaköltözés jegyében telt, és hogy mivel járt, azt itt inkább nem kommentálnám. Akit közelebbről érdekel a téma, annak tanácsolom a saját tapasztalatszerzés módszerét.

Öt hónapja vagyunk újra Izlandon, és már kezdünk megérkezni :-) Már az a furcsa, ha kosz van az utcán, és nem az, ha nincs. Odáig még azért nem süllyedtünk, hogy a napsütést tartanánk furcsának. Ellenkezőleg, hősiesen tartjuk magunkat az izlandi bolti paradicsom elleni harcban. Szerintem ezt az árut vétek paradicsomnak titulálni, esetleg a "narancssárga kavics", vagy a "simabőrű mandarin" elnevezést tartanám elfogadhatónak.
Ide is másolok egy képet arról, hogy Indiában a kis pune-i teraszunkon hogyan aszaltuk a paradicsomot, három nap alatt.



Na, de ezek a szép napok már csak emlékek, és most itt a zord északon kapargatjuk a gesztenyét. Eleinte elég nehezen ment, de mostanra kezdünk belerázódni.
Az első kezdeti nehézség a bevásárlás volt. Három év útmenti piacozás után be kellett menjünk a nyugati stílusú szupermarketbe, alig találtuk, hogy melyik a bejárat és melyik a kijárat. A legnagyobb ütköző az volt, hogy Indiában annyira más a kaja, hogy azt hittük, itt éhen fogunk halni. A második probléma az étkek kiválasztásánál jelentkezett, mert fogalmunk se volt a csomagolt termékek nagy részéről, hogy az micsoda. Egyesével kellett végigpásztázni a polcokat, megtapogatni a csomagolást, hogy ja ez a kakaó az meg a liszt. A következő kihívást az árak felderítése jelentette, mert itt Izlandon nem divat rányomtatni a csomagolásra a hasznos kis "Maximum Retail Price" cetlit. Einarnak azért több fogalma volt minderről, mert bár teljesen összevissza, de mégiscsak az anyanyelvén vannak kiírva a dolgok. Még jó, hogy jött a karácsony, mert a sok kajálós buli nélkül nem tudom, hogy éltük volna túl a kezdeti élelemszerzés stresszhatásait.

Igazából így visszatekintve vicces ezt leírni, de tudom, hogy voltak pillanatok, amikor legszívesebben nem ettem volna semmit, csak ne kelljen újra menni a szupermarketbe. Ma már szervezettebben támadjuk be a kajavásárlás témakörét, együtt megyünk, kizárólag csúcsidőn kívül, bevásárlócetlivel. Ha valamit keresni kell, akkor azt nem veszünk. Azt veszünk, amit találunk, és nem idegeskedünk olyan dolgokon, amiket keresni kell, azt csá.

Időközben teljesen fölfejlődtünk az európai konyhaművészetben, és rákapcsoltunk a házi készítésű pizzára. A videón Einar pizzadobáló tehetségét csodálhatjátok meg, amint 5 csajt nyűgöz le házipizzával. Ki hinné, hogy 7 év elteltével sikerült csak felfedezni eme képességét. Remélem, élvezitek a zenei aláfestést is.