2011. május 27., péntek

A Kórus






Amióta hazajöttünk Indiából, egyre jobban kiábrándulok Európából, semmi se jó, semmi se tetszik. Főleg az időjárás nem, de mondjuk az inkább Izland számlájára írható: itt ülök a 3 fokban, még mindig a télikabátomat használom, május 27-én. A kaja sem tetszik, de az emberek gondolkodásmódja sem, és az sem, hogy megint én vagyok a "bevándorló". Indiában az "idegen" voltam, na az sokkal jobban ment, mint ez a bevándorlósdi.

És akkor, ebben az érzelmi és intellektuális pusztaságban, itt van A Kórus. 7o fős női kar, magyar karvezetővel, csupa klasszabbnál klasszabb nővel. A hangzásunk azért nem igazán profi, és a szövegtanulással is a kórus nagyrésze hadilábon áll (akik nem kényszerülnek idegen nyelvet használni, ugyebár), de motivációban, ötletekben és csapatszellemben itt nincs hiány.

Az egyik koncertünk után Guðmundánál felejtettem az órámat, így másnap értementem a lakására. Másfél órán át teáztunk, trécseltünk, soha eddig izlandival nem volt ennyire közvetlen baráti viszonyom. Hihetetlen, de megtört a jég. Nekem ez szinte már szürreális érzés, amikor az embernek van egy hús-vér barátja. Legtöbbször a neten "barátkozom", szinte már el is felejtettem, hogy milyen az, ha tényleg ott van mellettem a másik, a szemébe lehet nézni, látni lehet az arcát, csinálni is lehet valamit teljesen közösen.
Múlt hétvégén Ísafjörðurbe mentünk négy napra, hogy az ottani kórusokkal koncertezzünk. Maga az utazás is nagyon kalandos volt, hólánccal meg mentőosztaggal, de aztán csak felverekedtük magunkat Ísóba (Ísafjörður). Én még sosem láttam ilyet, mármint fjordot hóval, nagyon magas hegyekkel körülvéve, meg 16 km-es hegybe vájt alagutat, szóval a táj már önmagában is lenyűgözött. A helyiek mondták, hogy itt két irány létezik: a kifele meg a befele. Mivel a hegyeken keresztbe mászófelszerelés nélkül nem lehet átkelni, és nagy a hó, ezek a települések itt sokszor hetekre el vannak zárva a külvilágtól. Ijesztő is egy kicsit itt lakni, nagyon erős a szél, és van lavinaveszély is, ami el is vitt egy harmad falut pár éve. Az utak sem a legbiztonságosabbak, az alagút építése előtt sokan ott vesztették az életüket, és a reptér leszállópályája is elég abszurd, egy U-kanyart ír le a leszálló repülő. Ezzel együtt szuper hangulata van ennek a helynek.



Nagyon be voltunk táblázva, sok-sok gyakorlással, de leleményes kórusunknak azért jutott idő a "dekurkvöld"-re, amit leginkább szépségápoló-estnek lehetne hívni, na meg egy nagy szombat esti halas vacsorás bulira a helyiekkel. Életem legnagyobb izlandi élményévé nőtte ki magát ez utóbbi, ahol csak azt éreztem, hogy engem itt befogadtak, beillek, tudok hozzátenni a dolgokhoz. Nagy dolog ez.
Azért a realitás talaján maradva azt is meg kell jegyeznem, hogy vannak páran, akik azért rajtam töltik ki a bevándorlók elleni érzéseiket, pl. jól el lettem küldve haza, meg jól kitúrtak a sorból, amikor senki nem látta. Ez egy kicsit olyan, mint a nők elleni - meg mindenféle - erőszak, azt is akkor csinálják, ha nem tudod elhitetni másokkal, hogy tényleg úgy volt.
Ez a kórus azért mégiscsak egy szuper közeg, ahol végre jólérezhetem magam úgy is, ha nem beszélem tökéletesen a nyelvet, ha barna a hajam meg a szemem, és akkor is, ha nem szeretem a bárányhúst meg a szárított halat.

Ágota, a kórus vezetője egy teljes külön ódát megér, annyi energia, lelkesedés, profizmus sugárzik belőle.
Az ísói képeket itt láthatjátok, és néhány videó is fenn van a neten a tavaszi koncertjeinkről.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése