Nepal

2o március 2o1o

Egy hajszás nap és egy átutazott éjszaka után repültünk Mumbaiból Kathmanduba. Már a gépből kitűnően ráláttunk az összes felhőknél is magasabb Himalaya-csúcsra, szép havasak voltak.

Kathmanduban leszállva aztán egy bájos téglából és fafaragványokból készült, barack-szürke mávánnyal burkolt reptérre érkeztünk, ahol kiadós adminisztráció után hivatalosan is átléptük az országhatárt (megérte igazolványképet vinni magunkkal, mert kérték a vízumhoz).
Igazából nekem eddig Nepál kicsit olyan volt, mint annak idején Izland: tudtam, hogy van, de azt is, hogy bazi messze van, a főváros nevét sem Nepálnak, sem Izlandnak sosem tudtam könnyen megjegyezni (kiskoromban persze), és abszolút semmi de semmi érdeklődésem nem volt a hely iránt. De semmi, komolyan.

Most meg itt ülök a Kathmandu völgyben egy farmon egy igazi izlandival az oldalamon :-). Ezért szeretek baromira korosodni, mert a harmincas kanyarra az embernek már gyülik annyi emléke meg tapasztalata, hogy azokkal simán szembesülni tud, meg simán akár a tök ellenkezője is kiderülhet annak, mint amit korábban gondoltam vagy elterveztem. Merthogy azt én tutira nem terveztem, hogy három év Izland után majd Indában élek, és Nepálban töltöm a szabadságomat.

Pedig itt töltöm. Már a reptéren összehaverkodtunk egy klassz filippino-amerikai párocskával, akikkel együtt taxiztunk be a városközpontba. Közben megtudtuk, hogy egy kétéves uganai önkénteskedés után tartanak éppen hazafelé. Inspiráló ilyen emberekkel találkozni, akik ilyen hosszú időt töltöttek igen kevéske komforttal, valami nagyon hasonlóért, amiért mi is éppen most itt vagyunk.
A taxiban Ugandáról, Indiáról és a forgalomról beszélgettünk, mert úgy adta magát a téma. Indiához képest nudli, de aki ehhez nincsen szokva, annak szívroham minden sarok.

Aztán a szállásra érve összetalálkoztunk egy kanadai genggel, akik már az Everest Base Camp túrájuk fáradalmait pihengették ki pár üveg Everest sör társaságában. Velük jót dumáltunk, sokat tanultunk a tapasztalataikból, lelkesedésükből. Mondjuk engem amúgy az Everest bazira nem vonz, de nemcsak azért nem, mert szerintem gagyi mindig a legnagyobb méretre menni, hanem azért is, mert ma már ez nagyon messze van attól, amit Edmud Hillarz és Tenzig Norgay letett az asztalra akkor felszereléssel és az akkori körülmények közt. Egyébként is sokszor hallom, hogy a csúcson dugó van - hát ki a fene akar ilyen hegyre mászni, ahol a sor lelöki a csúcsról (ja és bazi drága).

Szóval ebből a beszélgetésből számomra hamar kiderült, hogy az Everest Basecamp abszolút nem, de a nepáli túrázás annál inkább izgat.

A délutánt készpénz hajkurászásával és a belváros feltérképezésével töltöttük, mert persze az áramszünet miatt a pánzautomaták nem működtet, de szerencsére estére ez is megoldódott.

Kathmandu sokkal fejlettebb, iparosodottabb, forgalmasabb, turizmus-orientáltabb, mint amilyennek mi szerettük volna látni, de ne essetek kétségbe, így is szupermenő volt. Iseni a feketekávé, főleg India cukros-tejes lötyije után.

Este hullafáradtan tértünk aludni, és örömmel konstatáltuk, hogy Kathmanduban van víznyomás és ez melegvízzel is párosul. Asszem december óta nem volt ilyen eksztatikus zuhany-élményem.


Március 21

Reggel korán ébredtem, valahogy ez Nepállal együtt jár. Nem is baj, mert reggel 7 és 9 között volt áram, így volt internet is, a digitális adatok 15 perc per klikk sebességgel száguldaztak a világból ki és be, szóval kellett az a két óra, mire minden teendőmet sikerült elegyengetni.
Nagyon belefáradtunk a kiadós reggelibe, így utána vissza is tértünk a hotelbe egy újabb kör alvásra. Kathmandu alacsonyabban fekszik (1337 m), mint Darjeeling (kb 24oo m), de esküszöm, úgy kóvályogtunk a magashegységi levegőtől, mint akit baltával vertek fejbe.
Aztán dél felé nyakunkba vettük a várost, a történelmi rész nagyon bejött a sok kis pagodás középkori templommal.
Vettünk sajtot, SAJTOT! Ez a fogalom Punéban ismeretlen, főleg amióta februárban valami drogos banda felrobbantotta a German Bakery-t, az egyetlen helyet, ahol nepáli yak sajtot lehetett kapni (meg egyáltalán, sajtot) az egész városban.
Itt Nepálban olcsó az import áru, be is vásároltunk csokiból is és sajtból is, és még mindig van egy kis vésztartalék (két nap elteltével).

Este Brisco County Juniorral zártuk a fergeteges napot (gyengébbek kedvéért ez egy nagyon vicces sorozat egy amcsi cowboy faszagyerekről). Mert persze most is itt van velünk egy számítógép - én személy szerint sikernek könyvelem el, hogy most csak egyet hoztunk magunkkal, de van valami halovány reménysugár, hogy belejövünk itt a nepáli elszigetelt életbe és legközelebb majd már nem kell a Brisco County Junior. Azért azt megmondom, hogy itten az esték igen eseménytelenek és áramtalanok, szóval kb este hét után az ember szobafogságra van ítélve, vagy egy bárban iszik, vagy esetleg cseveg, ha akad kivel. Persze már időtöltést is eltudnék képzelni, de sajnos ez a jelen egészségügyi állapotomban szigorúan tilos.

Március 22

Reggel még egy utolsó baromi klasszat sétáltunk Kathmanduban, aztán Dél-Keletnek vettük az irányt a helyi buszjárattal. Két átszállás és három óra után meg is érkeztünk egy organikus gazdálkodást folytató tanyára, ahol az utóbbi két éjszakát töltöttük. ez a másfél nap baromi eseménytelen volt itt a farmon, de mint a főnököm sokszor mondja: az igazi találkozásokhoz idő kell, na hát itt van. Reggel hatkor fejtem tehenet, baromira élveztem, aztán tépkedtünk trágyának való használt papírt, ültettünk karfiolt spenóttal felváltva, meg elsétáltunk a közeli falucskába. Nyugis a nepáli parasztélet, és klassz ennyire testközelből megtapasztalni ezt a közösség-orientált kultúrát (ötfős a család, van két 15 éves srác és egy 14 éves lányzó, plusz papa-mama). A közösség-orientáltságból is, meg a rizs plusz lencseszósz plusz túl sós krumpli plusz lötyi tejes-cukros tea egyvelegből is elegendő ennyi idő, úgyhogy holnap tovább is állunk innen, hogy felderítsük a Kathmandu-völgy további szépségeit.