Nepál 2. rész

Március 24

Kora reggel indítottuk a napot, szívélyes búcsút vettünk kedves farmi házigazdáinktól, és hegynek fel vettük az irányt. Nagyon meredek hegyoldalon kaptattunk felfelé a teljes menetfelszereléssel, ami az én esetemben 12, Einar esetében kb 18 kg-t jelentett. Szerencsére viszonylag hamar feljutottunk a gerincre, és onnan már sokkal kellemesebben lehetett haladni a pakkal a hátunkon a Namobuddha nevű zarándokhely felé. Az úton találkoztunk egy rakat piknikező nepálival, akik a piknikrevaló elemózsia mellé még az erősítőket is képesek voltak felcipelni a hegyre (busszal, de akkor is), hogy bőgethessék Bollywood legmenőbb slágereit, mint pl a Doom2 ‘touch me touch me touch me, kiss me kiss me kiss me’, vagy a ‘sexy lady on the floor’, vagy a ‘Sing is king’ című gyöngyszemek. Ezek a csoportok nagyon szívélyesek voltak velünk, minket is hellyel, meg helyenként rizspálinkával (raksi) is kínáltak, reggeli fél tízkor. A rizspálinka nem volt erős, se ízes, de legalább jót rúgott. Marihuánát is adtak volna, ott a hegy tetején, kerekerdő közepében.

A Namobuddha maga egy stupa, ami annyira népszerű, hogy az egész környezete be van építve boltokkal, és a közelben van egy buddhista monostor is, ami baromi érdekes volt.

A nepáli vendégszeretethez hozzátartozik, hogy a csomagokat simán otthagyhattuk egy helyi boltosnál, aki szemmel tartotta őket arra a két órára, amit a stupa körül és a monostorban töltöttünk, teljesen önzetlenül.

Már dél elmúlt, amikor elégedetten, a sok buddhitsa élménnyel betelve indultunk neki a gyalogútnak Panauti felé (kb 1o km hegynek le ill. síkságon). Utunk során egy völgybe ereszkedtünk, és vagy 3-4 kis falun át tartottunk Panauti felé. A csomag egyre nehezebb volt, egyre lassabban haladtunk, és végül a nyolcadik kilométernél kipurcantunk egy szimpi fa tövében. Ekkor, mint egy isteni csoda, megjelent a helyi buszjárat, ami kb naponta kétszer jön. Felpattantunk, még normál ülőhely is volt, és 1o perc múlva már Panautiban kerestünk boltost, aki megőrizné a csomagjainkat egy órácskára.

Panauti főtere és régi belvároskája gyönyörűszép fekvésű, két folyócska találkozásánál épült, tele szebbnél-szebb fa és tégla pagoda stílusú templommal és faragványokkal díszített házakkal.

Utunk busszal vezetett tovább Bakhtapurba, ahol kerestünk megfelelő szállást. dobtunk egy zuhanyt, és lefeküdtünk aludni éjjeli 8 órakor.

Merthogy Nepálban sötétedés után (18.3o-19.oo) nincs áram, mert nagyokosan eladják a vízenergiából származó áramukat Kínának és Indiának, ők meg gubbasztanak a sötétben, vagy gyertyáznak, vagy megveszik méregdrága pénzen az olajat a maszek generátorukba. Vagy lefekszenek aludni, mi is ezt tettük. Szóval naponta kb éjféltől reggel 9-ig, aztán kb du. egytől hatig van áram, és punktum, Ezután az üzletek bezárnak, az élet megáll, az éttermek is max 9-ig maradnak nyitva, a hotelekben 8-kor ajtózárás van, de 9-ig még be lehet kéredzkedni. Nehéz lehet itt kamasznak lenni.

Talán e tervszerű áramszünetek számunkra legkellemetlenebb hatása az volt, hogy a pénzautomaták is csak a fenti órákban működnek, de persze ezt mi az elején nem tudtuk, így volt néhány szívrohamos óránk, amikor azt hittük, hogy tíz napot a hatvan amcsi dollár készpénzünkből kell megoldanunk.

Bakhtapurban azért nem lehet azt mondani, hogy teljesen megáll az élet sötétedéssel, mert pont ez az idő az, amikor az idősebb korosztály összeül egy kis kornyikálásra a helyi templom tornácán. Nagyon bájosak, ahogy tényleg minden áldott este eldanolják a repertoárt, és persze van cintányéros meg dobos zenei aláfestés is. Ez a kornyika kb 9-ig tart, szóval elég jól tolerálható, az embernek csak arra kell vigyázni, hogy nehogy a szobája ablaka egy templomtornácra nyíljon, mert az kellemetlen.

Március 25

Reggel már nagyon kiváncsiak voltunk erre a Bakhtapurra, úgyhogy a város egyetlen igazi kávét is készítő étkezője után nyakunkba vettük a várost. Ez Nepál szégyene szerintem, hogy hiába van nekik a világ legklasszabb minőségű teája meg kávéja, ahhoz mégis alig lehet hozzájutni vendéglőkben.

Városnéző gyalogtúránkat a város 3 jelentős tere közül a legidősebb, kb 15. századival kezdtük, ami annyira lenyűgözött érdekes szimbolikájával, izgalmas térszerkezetével és buja fafaragásaival, hogy másfél óra elteltével is még a tér sarkán gyönyörködtünk. A túra többi része is hasonlóan sikerült: a turista-kalauz szerint kétórás séta nekünk egy egész napba telt, és szerintem még több időt is simán el tudtunk volna tölteni a gyönyörű fafaragások között.

Szóval egész álló nap fafaragványokat lestünk. Bakhtapur egy döbbenet, pozitív értelemben. Egy egész Nepált megrázó, az épületek felét leromboló 1934-es földrengést is szinte épségben átvészelve, az egész történelmi belváros úgy, ahogy kialakult a 18. századra, úgy tárul a szemünk elé ma is. Az utcarendszer, épületek, fafaragványok mind-mind fantasztikus állapotban maradtak ránk. Ez a város annak idején az Indiát Tibettel összekötő kereskedelmi útvonal fontos állomása volt, és Kathmanduval és Pathannal évszázadokon át versengett, hogy Nepál legjelentősebb városának címét kivívja. Ez ugyan nem sikerült Bakhtapurnak, hiszen 1768-9 óta az egyesített Nepál fővárosa Kathmandu, de legalább ma a legszebben megmaradt és legélvezhetőbb Kathmandu-völgyi tünemény.

Nepálban utazni meglepően egyszerű. Nagyon rá vannak készülve a turisták fogadására, és sokkal versenyképesebb árakon kínálják a kulturális és természeti kincseiket, mint más országok. Az ügynökök, taxisofőrök meg boltosok persze hét bőrt is lehúznának az emberről, de ez a Balatonnál is így van, ehhez nem kell Nepálig jönni.

Viszont az is realitás, hogy a nepáli nép zöme napi két amcsi dollárnál kevesebből éldegél, és ettől valahogy sokkal elfogadhatóbbnak tűnik mindez. Pedig nyomort én még itt nem is láttam, nem úgy, mint Indiában. A szegénység, egyszerűség és a tömegnyomor között hatalmas a különbség.

Március 26

Délelőtt Bakhtapur három múzeumát jártuk be: egy fafaragásost, egy metál-művest és a nemzeti galériát. Mindegyik túl sötét volt ahhoz, hogy a kiállított tárgyakat normálisan látni lehessen, de azért tetszettek. Délután helyi buszjáraton továbbutaztunk Pathanba, ami pár évszázaddal ezelőtt külön város volt, de ma már inkább Kathmandu részeként funkcionál. A középkori főtér nem piskóta, de a helyi fémművesség is világra szól.

Mivel a buszon zötykölődéstől jól elfáradtunk, séta helyett egy kávézó térre néző tetőteraszán néztük a naplemenét egy kancsó tea társaságában. Már említettem az esti órák áramtalan voltát, hát itt Pathanban a helyiek igazán kihasználták a naplemente nyugodt fényeit a nagy sötétség előtt. A téren apraja-nagyja, de tényleg minden korosztály megtalálta a helyét. Szuper volt látni, ahogy az idősebb korosztály üldögél meg énekelget, a gyerekek a téren szaladgálnak meg bicikligumit hajtanak, a fiatalok meg a templomok pagoda-teteje alatt cseverésznek. Minden talpalatnyi hely ki van használva, mégsem tűnik zsúfoltnak, csak élettel telinek.

Március 27

A kedvenc napom! Klassz reggeli után bevásároltunk finom nepáli kávéból, majd bevetettük magunkat a pathani múzeumba. A turistakalauz ide egy-két órát javasol, de engem innen Einar öt óra elteltével tudott csak így-úgy kikunyerálni.

Nepálban sokkal jelentősebb a buddhizmus, mint Indiában, de mindkét országban nagyon jelentős a hinduizmus, és ez nagyon lényeges különbség ill. hasonlóság (plusz különbözőség, hogy Nepálban szinte nincs mohamedán közösség, ami nekem speciel szomorú).

A hindu ikonográfiában az elmúlt két év alatt egészen komoly tudásra tettünk szert, így nekünk minden hindu faragvány egy képeskönyv, tele történettel, szimbolikával, a megszokottól érdekesen eltérő formákkal. Én személy szerint leginkább Nepál Vishnu (a hindu triád egyik istene, a ‘megtartó’ , a Brahma teremtő és a Shiva romboló mellett)-kultuszától vagyok oda: minden sarkon ott egy Vishnu, vagy legalább a kedves neje, Lakshmi (aki a gazdagság istennője), vagy legalább Vishnu társa, Garuda, a félig madár-félig embertestű lény. De ha nem Vishnu, akkor legalább valamelyik inkarnációja: Rama, a tökéletes férj-apa-fiú megtestesítője és a Ramayana hőse, kedves nejével ,Sitával, és kísérőjével, a majomalakú Hanumannal. De ha Rama sem, akkor legalább Krishna van ábrázolva, Vishnu nyolcadik inkarnációja. Mindenkinek és mindennek jelentősége van: a nyugodt Krishna furulyázik, a pajkos Krishna gyerek formájában vajat lop, vagy délceg Helyi Menő Csávóként a szépséges csajok fejét csavargatja.

A haladó szint ott kezdődik, ahol például Garudát, Vishnu kísérőjét Krishna (a nyolcadik inkarnáció) temploma előtt látod, azaz megindul egy ‘mix and match’ játék, ahol mindennek van jelentősége, és minden mindenre hat, és ez nagyon izgalmas, de persze nagyon kuszának is hathat első hallomásra, merthogy az is. Aki a hinduizmusban rendszert keres, az vagy hindu pap, vagy bolond. Elnézést is kérek hindu olvasóimtól, nem akarok sértegetni senkit, de igazából a hinduizmus szó maga is csak egy britek által meghonosított jelző, amit a főként az Indiai szubkontinensen kialakult és Dél-Ázsiában elterjedt hitrendszerre használnak még ma is, jobb gyűjtőnév híján. Persze ezzel nem akarom ezt a kultúrát leszólni, mert mondom, én teljesen ráizgultam erre a mitológiára.

Ami a buddhista ikonográfiát illeti, hát ebben a kezdő-haladó csoportba tartozunk, de ez meg azért érdekes.

A múzeum mindezt az összetett hitrendszert és még ráadásul helyi fémműves technikákat (repoussé, lost wax technique) logikusan, könnyeden magyarázott, rengeteget lehetett tanulni belőle, és a tárgyakat páratlanul szépen helyezték el. Hihetetlen a kontraszt a bakhtapuri és a pathani múzeumok színvonala között, dehát ez a pathani persze egy nemzetközileg összehozott siker, nem helyi, de ez csak hozzáad az értékéhez. Én nem is tudom, mi tetszett benne a legjobban, az egész annyira színvonalas és izgalmas volt.

Nem is maradt túl sok a napból, a hátralevő időben fair trade boltokat kerestünk fel, amik pont bezártak, mire odaértünk. Így szendvicset vacsiztunk egy rőplapda pálya szélén, ahol pont edzés volt, aztán egy kedélyes netcaféban kötöttünk ki.

Folyt. köv.