Vestmannaeyjar

Szombaton volt az idei nyár utolsó napja, de ezt nem kísérte munkaszüneti nap és nemzeti ünnep, mint a nyár elsö napját szokás (amit ha fúj, ha fagy, minden április 4. csütörtökén ünnepelnek).
Szerencsénk volt, mert péntek-szombaton utaztunk Vestmannaeyjar-ra, és így még sikeresen kifogtuk a jóidőt, sátraztunk és kirándultunk is.

A Vestmannaeyjar egy Izland déli partjaihoz közel eső szigetcsoport sok-sok picike szigettel, amik mind friss (12000 éves vagy még ennél is fiatalabb) tenger alatti vulkánkitörések lévén születtek. A legifjabb tag Surtsey, aki a hatvanas években egy négy éven át tartó kitörés által jött létre. Csak egy szigeten laknak tartósan, ez egyébként a szigetcsoport legnagyobb tagja, és egyben Izland legnagyobb szigete, Heimaey-nek hívják.

Kb négyezer fő él itt jelenleg, de a hetvenes években a létszám felkúszott 5000 fölé is, amikor egy váratlan, 6 hónapon át tartó vulkánkitörés nyomán sokak házát 10-20 m magasan láva temette be. Ezek közül az emberek közül páran elhagyták a szigetet, érthetően.

Nem mondhatni, hogy valami egyszerű idejutni. Ugyebár már önmagában Izland is egy sziget, amelyen lakva engem konkrétan még Reykjavíkban is nagyon zavar a "szigethatás", ami számomra leginkább a bezártságérzetben, világtól való fájdalmas elszigeteltségben és az emberek befelé fordulásában mutatkozik meg. Ez csak mind még erősebb Heimaeyen, ami cserébe legalább csodaszép, és Izland legmelegebb, ámde legszelesebb és legesősebb pontja is.

Szóval, ha valaki erre szeretne jönni, akkor a nyári kikötőből egy negyvenperces, a téli kikötőből egy háromórás óceánjáró kompúton juthat ide, és naponta többször repülő is megy Reykjavíkba.

A madárvilág egészen elképesztő itt, nem is beszélve a fantasztikus - nekem már félelmetes - vulkáni formákról.

Mesébe illő élményeinket fényképekben örökítettük meg, amiket itt láthattok.

Menningarnótt, avagy a kultúra napja

A hömpölygő tömeg

Reykjavíkban is nagy ünnep az augusztus 20-i hétvége: a kultúra napja (illetve éjszakája, mivel "menningar"= a kultúra birtokos esete, "nótt"= éjszaka). Ilyenkor egész álló nap sokszáz program fogadja az idelátogató ezreket. Ez az év egyik azon rendezvénye, amelynek alkalmából - izlandi léptékhez képest - hömpölygő tömeg lepi el a belvárosi utcákat. Azért azt Einarral egyből megállapítottuk, hogy ez a népsűrűség Indiában a "kihalt utca" definíciójához lenne hasonlítható, nem egy fesztiváléhoz :-)


Színház az utcán

Mivel idén már van szép új kerti teraszunk, a család számára itt egy igazi koktélparty volt harapnivalóval és kényelmes székekkel, hogy a sok program közepette legyen hol megpihenni a messzebb lakóknak is.


A család a teraszon (a gyermek Magnús Kári (ejtsd: Magnúsz Káori), ami nagy szelet jelent)

Számomra a nap fénypontja egy építész által vezetett séta volt az istenek negyedében: van egy picike része a belvárosnak, ahol az északi mitológia isteneiről nevezték el az utcákat. De annyira kifinomultan, hogy az egymáshoz képest való elhelyezkedésük az istenek egymáshoz való viszonyát is jelöli. Ilyen negyed egyébként több skandináv városban is van, de Reykjavíkból indult ki az ötlet, természetesen (mondanák az izlandiak, egy hivalkodó mellkihúzás és egy visszafogott köhintés kíséretében).


Séta az istenek negyedében


Egy kovács bemutatója

Láttuk egy kínai tornacsoport bemutatóját, meg mindenféle izgalmas koncertet, utcai színházat, standot, kiállítást. Lejártuk a lábunkat, mert tényleg megérte. Az egyik ékszerbolt gyeptéglázott padlóval dobta fel a megszokott dekorációt, de ez csak egy példa a tucatjával előforduló fantasztikusan modern, ötletes és drága látványosságokra.
A magyarországi augusztus 20-hoz hasonlóan itt is tüzijátékkal zárult e remek igazi nyári nap (14 fok, káprázó napsütés, fogvacogtató, de száraz éjszakával. Ritka kánikula!).


A kínai tornacsoport az újonnan avatott zenei csarnok szabadtéri színpadán

Úgy kell neki, miért hülye!

Izlandnak ezernyi arca van. Erre a tényre nem nehéz akár napjában többször is rádöbbennem, merthogy pont abban a helyzetben vagyok, hogy az itt létező sok-sok mikrokozmosz közül jónéhánynak a határmezsgyéjén létezem. Egészen más a tradicionalista-kisvárosias család légköre, mint a belvárosi lazaság tele külföldi turistákkal. Az itt megpihenő azonos nemű párok innen amúgy hiányzó értékeket hoznak. Más a pékség mikrokultúrája az alulfizetett, áamde mosolygós bevándorló alkalmazottaival, mint az egyetem ultra-izlandi, "tegyünk má' úgy gyerekek, mintha baromi fontosak lennénk" alaphangulata. Az izlandi vidék is teljesen más: barátságos, nyitott, lassú, a stresszesebb, feszesebb, személytelenebb fővárossal ellentétben.


Érdekes, szinte egymástól teljesen függetlenül, de egymással párhuzamosan alakuló viszony fűz ezekhez a kis mini-világokhoz. Most Izland egy kevésbé szerethető, kevesek által meglátott és megértett oldalát szeretném itt bemutatni. Az ezerféle arcból is következik, hogy nem lehet általánosítani, nagyvonalakban beszélni Izlandról, mert mindenkinek más-más az ide kapcsolódó élménye, azonban most mégis ezt teszem. Legszívesebben csak erős idegzetű nagykorúaknak ajánlanám ezt az irományt, mert ez a leglélekbevágóbb élményem az emberi részvét nemlétéről.

Eleinte nem tudtam, mire véljem, hogy nem találkoztam errefelé a részvétnek az akkoriban általam ismert megnyilvánulásaival. Mára úgy látom, hogy itt nem is igen tudják, hogy olyan van, hogy "empathy" - ez valami olyasféle itt, mint valami déligyümölcs, aminek a létezéséről se tudnak, de arról se, hogy mire is való az pontosan.

Fokozatosan értettem meg a "miért hülye" című hozzáállást, aminek a lényege abban rejlik, hogy aki szerencsétlen, az csak azért lehet, mert egyben hülye is. Ugye, itt nem volt háború énnemtommióta, igaz, természeti katasztrófák mindig voltak, de valahogy ezekkel kapcsolatban sem dívik az egymás iránti részvét buzgó kifejeződése. Akkor kezdtem ennek a dolgonak a valódi mélységét átérezni, hogy milyen egy részvét nélküli társadalom, amikor a magyar átlagfizetésekkel kapcsolatban mindig megjegyezték, hogy aki ennyire keveset keres (mint egy átlagmagyar), az csak hülye lehet. Köszi!

Én nem gondolom ezt, és azt se gondolom, hogy aki szegény országba született, az hülye. Szerintem éppen fordítva: az a mázlista, akinek van mit ennie, és van hol laknia. Sőt, még egy lépéssel tovább mennék: akinek nemcsak fedél van a feje fölött és kajája is van, hanem oktatásban is van része, szerintem annak már felelőssége is van a világ kevésbé mázlista tömegjeivel szemben - a minimum, hogy a részvét szintjén.

Na de vissza a jó kis izlandi kultúrához. Mert ugye múlt héten volt Osló, meg Utoeya, és ebbe a pusztításba megmozdult a kőszikla-izlandi lélek. Na végre. Mondom is nekik mindig, hogy gondoljanak Norvégiára, ha nem tudják átérezni a világ más pontjain történő terrorcselekmények áldozatainak állapotát. Ezek szerint van egy esély, hogy a részvét is bekerül az izlandi tudatállapotba, persze csak ha ők is akarják...

A képen a most virágzó orchideám látható.

It´s been a hard day´s night...

Nem unatkozunk. A kerti betonozás az utolsó fázisánál tart, ami talán az egyetlen igazán átütő sikere volt a tegnapi napnak. Sajnos a macska második látogatása az állatorvosnál odáig ijesztette szegény párát, hogy egész álló nap nem mert hazajönni. Ez a fejlemény eléggé letört egész nap, de nem kellett volna elkámpicsorodnom, mert ugye van ennél rosszabb, és lett is. Este 11kor észleltük, hogy az alattunk lévő lakásból dől a víz, lakás persze zárva. Einar egy létra és egy csavarhúzó segítségével be tudott menni az ablakon át, kiderült, hogy a vécétartály a ludas, szerencsére iziben el is tudta zárni a vizet. Persze az egész lakás úszott, vízmerő-party befigyelt éjjel 2ig. Viszont a biztosítós pasi azonnal kijött, hősugárzókkal, szóval legalább éjszaka tudtuk szárogatni a padlót, amiről most reggel már szedik is fel a szétázott parkettát. (Megjegyzem, ez nem is rossz, mert már 4 éve áll a megvett új parketta a pincében, csak eddig az illetékesek lusták voltak lerakni. Én a magam részéről ujjongok, mert így csomó hely fel fog szabadulni a pincében :-)
Fáradozások árán, de sikerült a cicát is hazaédesgetni. Szegényke olyan rémült, hogy még mindig a kert a főhadiszállása, de legalább már enni bejött.
Minden jó, ha jó a vége? Vagy van erre valami jobb mondás is?

Kreatívkodunk

Egyre több kreatív ötletünk valósul meg, némelyik többéves, még India előttről van. Az egyik ilyen ötlet az idei legnagyobb otthoni munkánk: a kert rendezése. Ez fakivágást, terasz-, homokozó- és biciklitároló építést, bicikli lejáró és lépcső betonozást, plusz új járóburkolatot és kertteleptést jelent. Hosszú és kalandos ez a dolog, de nem mindegyik részén vagyunk magunkra utalva, voltak itt már ácsok, most meg egy betonozó csávó segít be. Az ácsok jól elszabtak néhány dolgot, amiket most mi igyekszünk javítgatni, de azért összességében tényleg segítség volt a munkájuk.

Jelenleg ilyen a mi kis csiribiri vadonatúj teraszkánk:



Aztán egy másik ötéves ötlet volt a cipőpolc, amit egy tipikusan Reykjavík régi negyedeiben használatos fűtőtestből fogunk elkészíteni. Ezek a fűtőtestek 60-80 évesek, így most van egy házfelújítási hullám amiben sokat tesznek közülük utcára. Ennek ellenére nem volt könnyű rálelni a megfelelő méretre és mintázatra. Végül sikerült, a tulaj bele is egyezett, hogy nekünk adja, és most a miénk. Mivel elég nehéz, kocsival vontattuk haza (kb egy km az út, lejtőn felfele). Megtanultuk mi ezt Indiában, hogy hogyan kell kacatot szállítani - kis feltűnést keltve, drukkoltak nekünk a járókelők :-)

101 Reykjavík

101 Reykjavík (=a belváros) végre kezd olyan lenni, mint amilyennek mi szeretnénk. A hároméves kimaradás után nehéz megítélni, hogy ez a nyárnak, vagy valami másnak köszönhető. Az tuti, hogy télen nem ilyen volt.

A változás igazából csak annyi, hogy most már kb 500 m-rel több sétálóutcánk van, persze nagy tiltakozások ellenére az autósok részéről, és csak a nyári turistaszezon időszakára.
Szerintem az autósok tiltakozása egy mélyen kultúrális kérdés. Itt Izlandon a legtöbb településen van egy útvonal, ami lehetőleg a legforgalmasabb, legbentebbi részeken vezet, ez a "rúntur", azaz "kör". Ennek a körnek a bejárása a kedves izlandiak egy részének a kikapcsolódást jelenti, de ezt természetesen nem gyalog teszik meg, hanem lehetőleg a legnagyobb, legzajosabb és legdrágább járművel, amire csak szert tudnak tenni. A rúntur ideje leginkább a hétvége, vagy a munkaidő utáni órák. Ez azt is jelenti, hogy a gyalogosforgalmat beszorítják szűk járdákra, amik még szűkebbek a rúntur mentén parkoló autóktól. Idén nyáron most ettől a nyűgtől szabadultunk meg egy időre, ami azért is nagyon klassz, mert a reykjavíki vásárlóutca egyben a legszélvédettebb és legnaposabb utca is, tehát nem csak vásárolni érdemes ott, hanem sétálni is.
Mi élvezzük is ezeket a nyugodt napokat. A lezárt utcarészletben bolhapiacok, random nyugágyak és függőágyak, virágládák alakultak ki, ezt a fotót például egy kötő-műhely kiállítása inspirálta.



Külön öröm, hogy a helyiek rákaptak a másodkézből vásárolt termékekre. A gazdasági csődnek ez egy szuper következménye, az egy főre eső szemét és az egy főre eső levezetett km-ek száma is kb 30 %óal csökkent a válság alatt. Engem mindig is fullasztott a "vásároljunk nagyobbat, drágábbat és ordenárébbat, mint a szomszéd/barát/családtag" mottó, és most kezd kialakulni egy réteg, akik körében az újrahasznosítás a menő.

Ezekben a változásokban az izlandi kultúra szerintem jobban megmutatkozik. A high-tech sokszor keveredik a lepukkant, kicsit igénytelen, de otthonos megoldásokkal, ami jobban illik az itteni emberek faragatlan, naiv karakteréhez is.