2009. október 29., csütörtök

Egy őrült nap, avagy az átlagos nap

Már nem is szabadkozom, hogy miért nem írok gyakrabban. Inkább írok egy történetet, amit már szeptember óta le akartam írni.

A reggel szokásosan indult: reggelire porridge (kása? vagy mi a fene), meg mogyorókrém a Sangamban, aztán az új önkéntesek képzése zajlott, készültünk a következő programunkra, gyönyörű napfényes időben.
Délig minden rendben ment. Aztán kettőkor megérkezett egy hatvanas házaspár. A feleség borzasztó állapotban volt, lila mindenütt, nem beszélt, nem tudott mozogni sem. Kórházba semmi esetre sem akartak menni. OK, meglátjuk. Jó sok felhajtásba telt, mire letáboroztak.

Időközben három óra, a konyhásnénik és a gondnokok ilyenkor jönnek a délutáni műszakra. Igen ám, de csak a nők jöttek, azok is kikelve magukból. A Sangam előtti hatalmas úton új sávokat jelöltek ki, ezeknek köszönhetően egy hét alatt 13 helyi lakos vesztette életét, mivel nincsen lehetőség a biztonságos átkelésre. Az út keresztül szeli egy közösség életét, családok egyik fele az egy, másik fele a másik oldalon él. Gyógyszertár, orvos, tejbolt zöldséges az egyik oldalon, a másikon meg élelmiszerbolt, tojásos meg tyúkosbódé.

Mindeddig simán át lehetett kelni az úton, mert ugyan nagy volt, de csak egyfelől kellett a forgalomra számítani, ki lehetett kerülni a veszélyt. Nem is volt belőle baleset. Viszont az új sávokkal megszűnt a jobb és bal irány közti beton elválasztósáv, az indiai forgalom meg nem fog egy földre festett vonal mentén haladni. Gyakorlatilag bármikor bármilyen irányból lehetett számítani becsapódásra. Felüljáró nincsen, a zebra fel van festve, csak itt senki nem tudja, hogy az mi, és egyébként is tojnak a zebrára.
Eleinte, az első haláleseteket követően mély gyász ült a közösségen - cipőért visszaszaladó kislány, idős néni... Aztán a rendőrség megígérte, hogy ügyeletet tart az út mellett. Ott is álltak, a változás annyi volt, hogy a további esetek a rendőrök szeme láttára zajlottak le. Azon a bizonyos napon elfogyott a türelem, és a két közösség kövekkel kezdte dobálni a rendőröket. Ezt kijárási tilalom és razzia követte, aki férfi volt és elkapták az utcán, azt a rendőrök csúnyán megverték.

A mi legényeink meg ott laknak, a kijárási tilalom kellős közepén. Tanakodtunk, hogy mi legyen, mert munka meg volt dögivel a fiúknak. A konyhásnénik bátorsága felér az egri nőkével, fogták magukat, beszéltek a rendőrökkel, és kikérették a fiúkat, verés nélkül. Szép tőlük.

Időközben a hatvanas vendég asszonyka a fürdőszobában elájult, szóval vittük kórházba. Ez nem volt kis művelet, székbe tettük, négyen le a lépcsőn vele (még jó, hogy ott voltak a fiúk), be a kocsiba, aztán húzás. Két kolléga ment vele.
Huhh, belégzés, kilégzés, stresszes ez a nap.

Az önkéntesek időközben az udvaron várakoztak, erre elsuhant mellettük egy kétméteres, jólmegtermett kígyó. Komolyan, csak ez hiányzott. Kígyófogó ember kihív, udvar felkutat, semmi eredmény, illetve annyi, hogy az összes önkéntesünk majd rosszat fog álmodni meg egy hétig benéz az ágy alá, hogy nincs-e kígyó.
Legalább a kígyónak volt egy jó napja.

Hogy megnyugodjatok, megírom, hogy nekem is happy enddel végződött a napom, tapasra és borra voltunk hivatalosak egy meghitt virágos teraszon.
A kígyó meg nem bánt, hacsak nem bántod.
A forgalmat meg visszaterelték eredeti medrébe, ami azóta is nagyjából normális.

1 megjegyzés:

  1. Jæja Eszter mín. Það vantar íslenska þýðingu á þessu bloggi.

    VálaszTörlés