Szülinap

A család szenvedélye a vasárnapi keresztrejtvény

Huldával és a levélzsiráffal pózolunk

Az összes egy halomban, a halom alján Gerður is ott van, csak nem látszik

Fanney anyósom szülinapját ünnepeltük vasárnap, jól összegyűlt a család. A felnőttek diskurzusa szokás szerint unalmas volt, így páran keresztrejtvényfejtésben élték ki magukat, én Huldával, Hafsteinnel és Iðunnel játszottam a teraszon.

Tarr Béla Izlandon!

Tarr Béla elnyerte a Reykjavík Nemzetközi Filmfesztivál életműdíját, amelyet személyesen vett át Ólafur Ragnar Grímsson köztársasági elnöktől szeptember 29-én. Az ünnepséget követően a közönség egy kötetlen hangú beszélgetésen találkozhatott a művésszel.

Sokan gyűltünk össze, főleg filmesek, de jöttek laikus érdeklődők is. Tarr sziporkázott, Ragnar Bragason filmrendező kérdéseire őszintén, sallangok nélkül válaszolgatott. Egyszerűsége lehengerelte a hallgatóságot: egy pisszenést nem lehetett hallani a teremben, mialatt beszélt.
Annyi általánosítást megengedek itt magamnak, hogy kijelentsem: egy Tarrhoz hasonlítható kaliberű, de izlandi művész sokkal többet foglalkozik a külcsínnyel - részben önkifejezésből, de szerintem azért is, mert ez itt egyfajta elvárás. Reykjavíkban a társadalmi elismerésre a "jegyet" az átlagemberek is drága kocsival, dizájner cuccokkal, a szomszédénál is nagyobb házzal váltják, nemhogy a művészek (politikusokról és celebekről nem is beszélve). Ebből adódóan közéleti szereplők nemigen mernek közvetlennek vagy szerénynek mutatkozni. Talán pont emiatt, Tarr természetessége elismerést váltott ki az egybegyűltekből.

Mondanom sem kell, nagyon izgatottan vártam az alkalmat, hogy lakóhelyemen, Reykjavíkban láthassam a rendezőt. Zene volt füleimnek, ahogy az izlandi beszélgetőtárs vizsgálódó kérdések sorozatán keresztül próbálja megérteni a magyart. Élveztem, kimondottan érdekes volt Bragason szemüvegén át ismerkedni Tarral.

Mindketten hozták a legjobbat, amit én ezen két ország mentalitásában a legnagyobbra értékelek, de szavakkal kifejezni egyelőre nem tudok. Ígérem, még nagymama korom előtt megpróbálom ezt bővebben kifejteni, úgyhogy nézzetek vissza időnként a blogra :-) Ugye én ennek a felállásnak a fordítottjához vagyok szokva: legtöbbször én teperek, hogy az itteni szokásokat tudjam értelmezni, az izlandiakat a legritkább esetben látom csak azért teperni, hogy megértsenek más kultúrákat. (Azért Einart és még egy airport minibusznyi egyént ne vegyétek bele most az "izlandi" kalapba, mert az ordító valótlanság lenne. A méretarány miatt jelzem: Izlandon mindössze háromszázezren élnek.)

Magyarországról legtöbbször Budapest és a Balaton viszonylatában hallok itt. A fesztivál jóvoltából azonban testesebb témákról is szó esett, mint például a művész főiskolai élményei és ezen keresztül a hatalomhoz való viszonya (remélem, nem sértődik meg, ha viszonynak nevezem).

Nekem az egész találkozás kicsit mesebeli volt, talán még sosem voltam ilyen jóban a magyarságommal, mint akkor, abban a teremben.
Tarr Béla izlandi látogatásáról József Attila szavai jutottak eszembe :

" Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen

néz téged, mert örül, hogy lát ma itt

fehérek közt egy európait."

A díjátadásról az egyik napilap (a kettő közül) az alábbi felvétellel adott hírt. A kezdeti izlandi szöveget hamarosan egy angol nyelvű riport követi Tarr Bélával.

Itt pedig egy kimerítőbb beszélgetést is meghallgathattok a művésszel, angolul.

Esik mocskosul az eső

Bentről nézve tulajdonképpen szép...

Ma esik, de az még semmi: az igazi gáz az, hogy fúj is. Már az feltűnt, hogy a macska nem akart kimenni a kertbe, ez nálunk egyértelműen a szörnyű időjárás félreérthetetlen bizonyítéka.
A nap előrehaladtával a szuperszónikus biciklitárolónk műanyag tetejét hullámosra verték a széllökések. Haza kellett rendelnem Einart a munkából, hogy rögzítse alaposabban, mert mindjárt elrepül.
Aztán elindultam tornára biciklivel, gondoltam, mit nekem egy kis rossz idő. A második háztömb védelmét elhagyva a nyílt utcán olyan széllökés taszított meg, hogy majdnem leestem a bringáról. Megadtam magam: visszafordultam az autóért. Tornán aztán meséltem Felise barátnőmnek, mekkora jóérzés is az, amikor az ember olyan pille könnyű, hogy biciklivel együtt elfújja a szél! (65 kg vagyok jelenleg, megmértem :-)

Trend-alapítás és buddhizmus

Egyre rosszabbul érzem magam Izlandon, viszont ezt egyre jobban tudom kezelni. Nemcsak én, hanem Einar is. Azért az a három év India hasznos tapasztalat volt mindkettőnknek.
A minap kifakadtam, az engem körülvevő emberek részéről gyakran és rendszeresen érkező rasszista, de minimum tapintatlan megnyilvánulások miatt. Ezeket a kedvességeket korábban sarokban sunyítva igyekeztem túlélni, mára sikerül róluk beszélnem, Einarral hosszasan elemezve a helyzeteket. Ő érti, neki el lehet mondani, őt érdekli, kéznél van stb. Eleinte azért neki is új volt, amikor hirtelen elkezdtem felhozni a témákat, de mostanra felvértezte magát a reakcióiban. Ebben a posztban két gyöngyszemnek szeretnék emléket állítani, amelyek múlt héten hagyták el Einar száját.

Szituáció A:
Eszter: Nem értem, miért intézi el XY annyival, hogy "furcsa" vagyok (...amikor piros fonalat választok egy pulóverbe, mert az nem szokványos szín. A szokványos szín a szürke, fekete, max. barna).
Einar: Fogd fel úgy, hogy trendet alapítasz!

Szituáció B:
Eszter: Ha buddhistának mennék, nem venném magamra a rasszista csipkelődéseket, és akkor jól tudnám érezni magam akár Izlandon is.
Einar: Akkor még annál is jobban éreznéd magad, ha az izlandiak mennének buddhistának.

Sajnos erre elég kicsi az esély, de legalább trendet, azt alapíthatok.

Mikkamakka

Mikkamakka, a cicánk már kilenc hónapja él velünk, ezért ezt a bejegyzést neki szentelem. Ő egy nagyon helyes talált lány macsek, kb négy éves lehet. A történetéhez hozzá tartozik, hogy mielőtt hozzánk került, egyik menhelyi szállásról járt a másikra vagy egy évig, így nagyon zárkózottan és félősen kaptuk meg. Mostanra azért megjött a bátorsága, szívesen odajön hozzánk egy kis simogatásért, és imád a lakásban féktelenül labdát kergetve rohangászni. Szerencsére ilyenkor hamar kifárad, és fáradalmait az ágyban, vagy a különbejáratú székén heveri ki.

Nagyon független cica, aki mindig a kertben végzi a dolgát, így megajándékoztuk egy mágneses macskaajtóval, ami azt jelenti, hogy teljesen saját maga tudja szabályozni, mikor és mennyi időt szeretne a szabadban tölteni. Ez azért lehetséges, mert lóg egy kis szürke mágnes a nyakában, ami az ő kulcsa - a macskaajtó csak olyan cicát enged be, akinek van mágnese. Ezt a macskaajtót a pinceajtóra szereltük fel, szóval ha a macsek a kertbe akar menni, csak lemegy a pincébe (vágtunk neki ehhez rést az odavezető ajtókon), átbújik a macskaajtó műanyag lengőnyelvén, és már kinn is van.
A bejövetel a trükkösebb, mert ahhoz már kell a mágnes is, ilyenkor a cica nyakában lógó mágnesnek hozzá kell érnie a macskaajtón belül található mágneshez, amitől egy pöcök bemozdul és a lengőnyelv szabaddá válik. Eközben a cicának a fejével meg a tappancsával nyomnia is kell a lengőnyelvet, szóval kell hozzá egy kis ügyesség, de Mikkamakkának ez meg sem kottyan. Azóta, amióta van ez az ajtó, nem eszik el Mikkamakka kajáját a szomszéd cicák, így sikerült kicsit helyrepofozni a kóbor idők alatt megtépázott önbizalmát.

Itt nézegethetitek meg a róla készült képeinket.

Még jó, hogy van net

Ez az egész akkora ciki, hogy csak azért vállalom be a blogon, mert való igaz.
Tegnap jógaórán hullámokban sodort el a kultúrsokk. Ott talált meg először, amikor a nyújtózkodásnál nem jutott eszembe magyarul a langatöng (=középső ujj) magyar neve. Gáz. Ezek után egész órán ezen tűnődtem, abban a hitben élve, hogy á, biztos az a nagyujj. A bizonytalanság azért megmaradt, és csak akkor oldódott meg a talány, amikor rá tudtam keresni a google-on, hogy vajon hogyan is hívják eme ékes testrészemet, az anyanyelvemen.
A másik megrázó dolog a nyelv volt, én eddig mindig hindiül tanultam jógázni, ehhez képest bármilyen más nyelven is sokk lenne, na de izlandiul?! Ez már groteszk, leginkább maga a felismerés a groteszk, hogy eztán már nem lesz hindiül jógaórám, hacsak vissza nem megyek Indiába. Ha szerencsém van, azért Indonéziában vagy Fijin is találok ilyet.
Aztán a shawasana póznál berontott a tornaterembe a kosárcsapat, mivel elütötte az óra az ötöt, és elkezdtek kosárlabdát pattogtatni. Klasszikus: negyven jógázó hulla csöndben becsukott szemmel lazul a földön hanyattfekve, ők meg a terem végében (hogy ne zavarják a terem elejét, gondolom) kosárlabdát pattogtatnak hatan. Látszott, hogy abszolút nem akartak illetlenek lenni, és nekik le sem esett mindvégig, hogy ez baromira nem volt helyénvaló. Ez utóbbi mozzanat az egészben a legtanulságosabb a számomra. Ha innen nézem, akkor tulajdonképpen még cukik is, hogy lelkesen gyakorolnak az edzésre. Szegény jógatanár óra után szabadkozott egy sort, hogy azért ez nem lesz mindig így. Meglátjuk.
Nekem ez az élmény az individualista társadalom magasiskolája, amiben legalább most már ott tartok, hogy tudom a szavak szintjén is értelmezni az itteni (anti)szociális élet jelenségeit, és azok hatását magamra nézve. Ujjé! Hol a pezsgő? Voltak idők, amikor csak néztem a szép nagy barna szemeimmel az ő szép nagy kék szemeikbe (amik között azért már egyre több a barna is), hogy ezt álmodom-e, vagy itt tényleg ez a magától értetődő.

Ültettem bazsalikomot meg oreganót tojáshéjba, most róluk mutatok képet.